A visszaesés belső lehetséges indikátorairól beszélni nem elméleti okoskodás, hanem gyakorlati szükségszerűség a prevenciós folyamatban. A szerhasználatból való felépülés során a külső környezet kontrollja fontos ugyan, de önmagában nem elégséges. Több friss kutatás mutat rá arra, hogy a visszaesés előtt rendszerint belső változások határozzák meg az ember döntéseit, ilyenek a fokozódó frusztráció, az önértékelési zavar, és a csökkenő megküzdési kapacitás. Ezek az állapotok gyakran láthatatlanok maradnak, miközben a kockázat már emelkedik. Ha a prevenció kizárólag a külső „triggereket” figyeli, a belső indikátorok észrevétlenek maradnak. 

A szakirodalom egyik alapvető kritikája, hogy a „trigger” fogalmát túlzottan külső ingerhez kötik. A megfogalmazás szerint: „Amit általában triggerként (külső okként) értelmeznek, leegyszerűsítés, mert tagadja a belső élmény szerepét.” (Asensio et al., 2020). Ez a megállapítás világossá teszi, hogy a visszaesés nem redukálható inger–reakció sémára. A külső helyzet önmagában nem determinálja a viselkedést; hiszen a belső élménystruktúra is közvetít. Ha az ember szubjektív állapota instabil, egy hétköznapi inger is kockázati tényezővé válhat. Amennyiben viszont a belső rendszer stabil, az ingerek potenciális hatásai gyengülnek. Ha a visszaesés mögött belső élménystruktúra áll, annak figyelmen kívül hagyása szakmailag sem megengedhető. A sikeres prevenció ezért nem pusztán környezeti kontrollt jelent.

A szerzők radikális fordulatot javasolnak: „A triggert belső jelenségként kell újraértelmezni, amely a komplexitás minden szintjét összekapcsolja.” (Asensio et al., 2020, 2. oldal). Ez a gondolat rendszerszintű megközelítést feltételez, ahol a biológiai, pszichológiai és szubjektív tényezők egymásba fonódva kerülnek górcső alá. A belső hiányélmény frusztrációt kelt, amely negatív önértékeléssel társul, majd stresszreakciót generál. A szerhasználat ilyenkor nem cél, hanem menekülési stratégia. A tanulmány hangsúlyozza, hogy „Ha a külső triggert elkerüljük, de az előzetes szubjektív okot nem kezeljük, akkor a visszaesés valószínűsége magas.” (Asensio et al., 2020). A belső feszültség kezeletlensége önmagában kockázati indikátor, ezért az ingerkerülés tehát nem egyenlő a stabilizációval.

A „frustration” fogalma mindenhol eltérő belső élményként jelenik meg: „A frusztráció annak az észlelt távolságnak az érzelmi következménye, ami az elvárt és a megélt állapot között van.”(Asensio et al., 2020). Ez a definíció pontosan leírja az önértékelési deficit dinamikáját. Az elvárt énkép és a megélt kudarcélmény közötti szakadék belső disszonanciát hoz létre. Ez a disszonancia érzelmi feszültséggé alakul, amely maladaptív megküzdés irányába terelhet. Empirikus adatok szerint „a szerhasználók nagy arányban intraperszonális, frusztrációhoz kötődő tényezőket neveznek meg a visszaesés fő okaként.” (Asensio et al., 2020). A belső elégedetlenség tehát nem járulékos jelenség, hanem közvetlen indikátor. Az önértékelési deficit és a frusztráció ezért egymást erősítő körforgást alkotnak. Ennek figyelmen kívül hagyása pedig strukturális kockázatot jelenthet.

A tanulmány egyértelműen kimondja: „A visszaesést a megküzdési stratégiák hiányának következményeként értelmezik.” Asensio et al., 2020). A megküzdési hiány gyakran az alacsony önhatékonyságból fakad (a fogalom Albert Bandura elméletéből került a köznyelvbe). Ha az ember negatívan értékeli saját kompetenciáját, stresszhelyzetben sérülékenyebbé válik. A csökkent reziliencia és a stressz-intolerancia növeli az impulzív döntések esélyét, ilyenkor a szerhasználat rövid távú feszültségcsökkentő eszközzé válik. Az önértékelési deficit tehát indirekt módon, de erőteljesen emeli a visszaesés kockázatát. A belső „nem vagyok rá képes” narratíva gyakran megelőzi a viselkedéses összeomlást.

A szakmai álláspont világos: „A belső problémát is kezelni kell, hogy a függő feloldhassa a függőség mögötti frusztrációt.” (Asensio et al., 2020). Ha a belső frusztráció visszaesést okoz, és az önértékelési deficit frusztrációt generál, akkor a belső ok kezeletlensége magas kockázatot jelent. Az önértékelési zavar fenntartása ezért egyenlő a visszaesés veszélyének fenntartásával. A terápiás protokollnak prioritásként kell kezelnie a belső állapot monitorozását és a reziliencia fejlesztését. A külső ingerkerülés csupán első lépés, a tartós stabilizáció az identitás szintjén történik. A zéró tolerancia ebben az összefüggésben a következetesség gondolatiságát és gyakorlatát jelenti.

A visszaesés ritkán kívül kezdődik – szinte mindig belső triggerek alapján formálódik. A frusztráció, az önértékelési deficit és a megküzdés-hiány korai jelzőfények. Ha ezek világítanak, a kockázat már emelkedik. A prevenció akkor hatékony, ha nemcsak az ingert, hanem az élményt is kezeli. A zéró tolerancia itt nem szigort, hanem szakmai felelősséget jelent, ahol a belső indikátorokat nem hagyjuk figyelmen kívül.

Források:

Asensio et al. (2020): What Is the “Trigger” of Addiction? Frontiers in Behavioral Neuroscience. Vol. 14, No. 54. DOI.

Etkin, A., and Wager, T. D. (2007). Functional neuroimaging of anxiety: a metaanalysis of emotional processing in PTS. D., social anxiety disorder, and specific phobia. Am. J. Psychiatry 164, 1476−1488.

Shin, L. M., and Liberzon, I. (2010). The neurocircuitry of fear, stress, and anxiety disorders. Neuropsychopharmacology 35, 169–191.