Az utóbbi években egyre gyakrabban hallani a „dekriminalizáció” kifejezést a kábítószerekkel
kapcsolatos közbeszédben. A kifejezés a nyugati világ progresszív köreiben szinte varázsszóként
funkcionál. Azt ígéri, hogy csökken a börtönbüntetések száma, emberibbé válik a drogfogyasztók
kezelése, és a társadalom is jobban jár. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb és sötétebb.
Mielőtt átadnánk magunkat az illúziónak, érdemes megvizsgálni, mit is jelent valójában a
dekriminalizáció, milyen célokat szolgál, hol vezették be, és milyen következményekkel járt. Végül
pedig azt is, hogy a magyar zéró tolerancia miért képviseli továbbra is a legésszerűbb és
legbiztonságosabb álláspontot.

A dekriminalizáció kifejezés a büntetőjog területén azt jelenti, hogy egy korábban
bűncselekményként kezelt cselekményt kivonnak a büntetőjogi szankciók köréből. A kábítószer-
fogyasztás esetében ez azt jelenti, hogy ha valaki kis mennyiségű drogot birtokol (jellemzően
személyes használatra), azt már nem büntetik börtönnel, és gyakran nem is indul büntetőeljárás
ellene. A hangsúly a „kis mennyiségen” van, amely országonként változó, sokszor nehezen
behatárolható és gyakran visszaélésekre ad lehetőséget.

Fontos kiemelni, hogy a dekriminalizáció nem egyenlő a legalizációval, amely teljesen legális keretek
közé helyezné a kábítószerek birtoklását, termesztését és árusítását. Ugyanakkor a kettő között
vékony a határ, és a dekriminalizáció sok esetben a legalizáció felé vezető első lépésként szolgál.
Ahogy azt több ország példája is mutatja, a „könnyűdrogok” dekriminalizálása után gyakran megindul
a nyomás a teljes legalizáció felé, amely már a kereskedelem, termesztés és tömeges fogyasztás
legalitását is jelentené.

Több ország is kísérletet tett a dekriminalizáció bevezetésére vegyes, de nagy részben inkább negatív
eredményekkel. Vegyük példának Csehországot, ahol 2010 óta a marihuána személyes célú birtoklása
már nem bűncselekmény, hanem csupán szabálysértés. A törvénymódosítástól a fogyasztás
csökkenését, a bűnözés visszaszorulását és a rendőrség tehermentesítését remélték. Mi történt
ehelyett? A fiatalok körében nőtt a fogyasztás, a marihuána elérhetősége szinte akadálytalan lett, és
megjelent a termesztés, mint „hobbitevékenység”. A bűnözés nemhogy visszaszorult volna, de
megjelentek a féllegális terjesztői hálózatok, amelyek éppen a szabályozás lazaságát használják ki.
Ráadásul a szabálysértési bírságok behajtása is gyenge lábakon áll, így az elrettentő hatás
gyakorlatilag nulla. Az állam kvázi asszisztál a kábítószerfogyasztás normalizálásához.

Hasonló kudarcot vallott a dekriminalizáció Portugáliában, ahol ugyan technikailag nem
kriminalizálták a fogyasztókat, de sokan elfelejtik, hogy az ottani modell szigorú terápiás rendszert is
társít a változtatáshoz. Aki fogyasztónak bizonyul, kötelező egészségügyi kezelést kap. Mégis, a
keménydrog-használat nem szorult vissza, és a fiatalkori fogyasztás továbbra is jelentős probléma. A
pozitív példaként való hivatkozás tehát manipulatív leegyszerűsítés.

A kábítószer-dekriminalizáció nem csupán szakpolitikai kérdés, hanem ideológiai hadszíntér is. A
liberális-progresszív politikai erők jellemzően az egészségügyi megközelítést hangsúlyozzák, miközben
hosszú távú céljuk a teljes legalizáció. A dekriminalizáció ebben a narratívában humánusabb,
toleránsabb, 21. századi megoldásnak tűnik, amely „tiszteli az egyén szabadságát”. Valójában
azonban ez az álláspont figyelmen kívül hagyja a társadalmi következményeket, különösen a
fiatalokra és a kiszolgáltatott csoportokra nézve.

A „szabadság” jelszava alatt olyan pszichoaktív szerek válhatnak elfogadottá, amelyek roncsolják a
személyiséget, tönkreteszik az életeket, és a társadalom szövetét is kikezdik. A dekriminalizáció kaput
nyit az elfogadás, majd a normalizálás irányába, innen pedig már csak egy lépés a legalizáció.

Magyarországon a kábítószer-birtoklás és -fogyasztás is bűncselekménynek minősül, még akkor is, ha
csekély mennyiségről van szó. A hatályos büntetőjogi szabályozás a zéró tolerancia elvét követi,
amely nemcsak jogi keretet, hanem társadalmi üzenetet is hordoz: a kábítószer-használat nem
elfogadott, nem kívánatos, és következményekkel jár. Ez a megközelítés nem csupán elrettentő erejű,
hanem megelőző funkciót is betölt. A fiatalok felé egyértelmű jelzés: a drog nem játék, nem trendi,
nem szabad kipróbálni. A szülők, pedagógusok és rendvédelmi szervek egyaránt biztonságban
érezhetik magukat egy olyan jogi környezetben, ahol a drogfogyasztás nem „személyes
szabadságjog”, hanem társadalmi veszélyforrás.

A zéró tolerancia nem zárja ki az emberi megközelítést. A jogalkotó lehetőséget biztosít az
elterelésre, vagyis egészségügyi és szociális segítségnyújtásra. Így az irányelvek kiegyensúlyozottan
kombinálják a megelőzést, az elrettentést és a segítő beavatkozást.

A dekriminalizáció hívei gyakran hivatkoznak nyugati példákra, azonban ezek az országok egyre
gyakrabban a következményekkel küzdenek, nem pedig a sikereiket ünneplik. A magyar modell,
minden kritika ellenére, határozott, világos és következetes. Nem ad teret a pszichoaktív szerek
normalizálásának, nem küld ellentmondásos üzenetet, és nem relativizálja a kábítószer-fogyasztás
veszélyeit.

A jövő kérdése nem az, hogy lazítsunk-e a szabályokon, hanem az, hogyan erősíthetjük meg még
inkább a megelőzést, az edukációt, és hogyan tarthatjuk távol a magyar fiatalokat a drogoktól,
következetesen, felelősen és bátorsággal. Mert a társadalom jövője nem kísérleti labor, hanem közös
érték, amelyet védenünk kell.

Forrás
https://www.emcdda.europa.eu/publications/country-drug-reports/2023/czechia_en
https://www.emcdda.europa.eu/publications/country-drug-reports/2023/portugal_en
https://www.cato.org/policy-analysis/drug-decriminalization-portugal-lessons-creating-fair-
successful-drug-policies
https://www.unodc.org/unodc/en/data-and-analysis/world-drug-report-2023.html