A fiatalok szerhasználata körüli viták gyakran morális síkon zajlanak, miközben a legfontosabb kérdés empirikusan is megragadható. Vagyis, milyen tényezők növelik, és melyek csökkentik a használat valószínűségét? A Risk and Protection Factors for Substance Use Among Young People című átfogó kutatás világosan kimutatja, hogy a szerhasználat nem elszigetelt döntések sorozata, hanem egymásra épülő kockázati mechanizmusok eredménye. A tanulmány különösen fontos abból a szempontból, hogy az iskolában maradó és a korai iskolaelhagyó fiatalokat egyaránt vizsgálja, így feltárja a strukturális különbségeket. Az adatok azt mutatják, hogy a szerhasználat ebben a korosztályban társas, családi és intézményi kontextusba mélyen beágyazott jelenség. Ha bármely ország közpolitikája valóban csökkenteni kívánja a szerhasználat arányát, akkor ezekhez a mechanizmusokhoz kell visszanyúlnia. 

A fejlődés kritériumainak kérdése különösen fontos a tanulmányban. A jelentés rögzíti: „A korai szerhasználat – különösen az alkohol és a cigaretta esetében – jelentős többletkockázatot jelez a későbbi illegális droghasználat irányában.” (National Advisory Committee on Drugs, 2010, p. 10). Ez a megállapítás nem egyszerű statisztikai összefüggés, hanem időbeli mintázat. A legális szerek korai kipróbálása nem zárt epizód, hanem gyakran egy tágabb használati pálya kezdete. A progresszió nem mindenkinél következik be, de a kockázat jelentősen megnő. A megelőzés ezért nem választhatja szét élesen a „könnyű” és „kemény” szereket. Ha a korai használat esélyt ad a továbblépésre, akkor a legkorábbi beavatkozási pontok a legfontosabbak. A szabályozás és a normaképzés itt válik kulcskérdéssé. A kutatás alapján a tolerancia szintje és a belépési küszöb ugyanis összefügg. A progressziós lánc első eleme tehát nem elhanyagolható.

A kortárs-hatás még erőteljesebb mintázatot mutat. A jelentés szerint: „A barátok jelentős kockázati tényezőt képviselnek a szerhasználatban. Ha a barátok használnak szereket, a fiatalok lényegesen nagyobb eséllyel használják ugyanazokat.” (National Advisory Committee on Drugs, 2010, p. 10). A használat tehát társas hálózatokon keresztül nagyobb esélyekkel terjed. A drogokkal kapcsolatos normalizáció veszélye így nem elméleti fogalom, hanem maga a realitás, minél több a használó egy közösségben, annál nagyobb a belépés valószínűsége. A kortárscsoport így nem csupán befolyásol, de mintát és hozzáférést is biztosít. A kutatás rámutat arra is, hogy ez a hatás mind az iskolában maradó, mind a korai iskolaelhagyó fiataloknál hasonló erővel érvényesül. A társas környezet tehát multiplikátorként működik ebből a nézőpontból. Így következik, hogy a közösségi normák és a jelenlét szabályozása nem marginális kérdés. A szerhasználat társadalmi láthatósága közvetlenül befolyásolja a replikáció esélyét. A közpolitika itt a normateremtés szintjén kell, hogy beavatkozzék.

A hozzáférhetőség kérdése ezt a képet tovább erősíti. A tanulmány megállapítja: „A könnyű hozzáférés különösen meghatározóvá válik a kannabisz és más drogok használatának esetében.” (National Advisory Committee on Drugs, 2010, p. 17). A használat ebben az esetben nem pusztán attitűd, hanem lehetőség kérdése is. Ahol az elérhetőség egyszerűbb, ott a prevalencia magasabb. Ez különösen igaz az illegális szerek esetében, ahol a beszerzés nehézsége önmagában visszatartó erő lehet. A kínálati oldal kontrollja tehát nem szimbolikus gesztus, hanem a valószínűségi tér szükségszerű korlátozása.

A kutatás rámutat arra is, hogy a kortárs hálózat és a hozzáférés gyakran összefonódik. A könnyebb elérés a csoporton belül gyorsítja a terjedést. A strukturális szabályozás így közvetlenül hat a szerhasználati mintázatokra. A hozzáférés korlátozása tehát a kockázati lánc megszakításának egyik legkézzelfoghatóbb eszköze.

A családi környezet mintázatai tovább mélyítik a képet. A jelentés kimondja: „A szülők vagy testvérek szerhasználata jelentős többletkockázatot jelentenek a fiatal számára ugyanazon szer használatára; ez igaz az alkoholra, a kannabiszra és más drogokra is.” (National Advisory Committee on Drugs, 2010, p. 15). A szerhasználat tehát modellként öröklődhet. A családi normalizáció csökkenti a percepciós küszöböt és növeli a kipróbálás esélyét. Ugyanakkor a tanulmány azt is hangsúlyozza, hogy a szülői bevonódás és aggodalom erős védőfaktort jelentenek. A család nem csupán kockázati, hanem protektív tér is lehet. A kérdés az, melyik mintázat válik dominánssá. A közpolitikai következtetés itt is strukturális: a prevenció nem választható el a családtámogatási és nevelési programoktól. A társadalmi normák a családi térben konkretizálódnak. A mintaadás szerepe kulcsfontosságú.

Végül az iskola, mint intézményi védőfaktor külön figyelmet érdemel. A jelentés megállapítja: „Ha a diák támogató tanári kapcsolattal és pozitív iskolai élménnyel rendelkezik, ez jelentős mértékben csökkenti az alkoholfogyasztás és más drogok használatának kockázatát.” (National Advisory Committee on Drugs, 2010, p. 16). A pozitív intézményi kötődés tehát mérhető védőerő. Nem véletlen, hogy a korai iskolaelhagyók körében magasabb a prevalencia. A strukturális beágyazottság hiánya növeli a kockázatot. Az iskola nem pusztán oktatási tér, hanem normaképző közeg. A támogatottság érzése csökkenti a deviáns identitáskeresés szükségességét. A prevenció itt az intézményi élmény minőségében gyökerezik. A kutatás szerint az iskolaelhagyás visszaszorítása önmagában is drogprevenciós eszköz. A védőfaktorok aktiválása legalább olyan fontos, mint a kockázati tényezők csökkentése.

A tanulmány eredményei így koherens képet rajzolnak. A korai használat progressziót indíthat el, a kortárshálózat multiplikálja a viselkedést, a hozzáférhetőség növeli a valószínűséget, a családi minta irányt ad, az iskola pedig képes védőernyőt biztosítani. Ezek nem elszigetelt tényezők, hanem egymással összefonódó mechanizmusok. Ha a szerhasználat kockázati hálózatban terjed, akkor az erre a problémára adott válaszlépésnek ezzel szükségszerűen számolnia kell. A strukturális beavatkozás szükségessége nem ideológiai állítás, hanem az adatokból levezethető következtetés. A kérdés végső soron az, hogy egy társadalom milyen szabályozási filozófiát kíván fenntartani a fiataljai számára. Ha a kockázat empirikusan kimutatható, vajon megengedhető-e a hozzáférés és a normalizáció fenntartása?

Források:

Swaim, Randall C. (1991) Childhood risk factors and adolescent drug and alcohol abuse. Educational Psychology Review, Vol. 3, No. 4.

National Advisory Committee on Drugs (2010): Risk and Protection Factors for Substance Use Among Young People. A Comparative Study of Early School-Leavers and School-Attending Students.

Youniss, J. (1983) ‘Social construction of adolescence by adolescents and parents’, in H. Grotevant & C. Cooper (Eds.), New directions for child development: Vol. 22. Adolescent development in the family. London: Jossey Bass, pp. 93-109.