Drognapló sorozatunkban olyan személyekkel készítünk interjút, akik valamilyen módon érintettek a szerhasználattal kapcsolatban. Következő írásunkban Papp Ákos történetét olvashatjátok, akit „Függőképek és történetek” című sorozatunkból már ismerhettek. Ákos kicsit rendhagyó módon több oldalról is érintett a függőségek világában. Hogyan lehet szakemberként, íróként és fotósként beépíteni a saját élményű tapasztalatokat a mindennapokba? Interjúnk első része következik.

Kérlek mutatkozz be egy kicsit az olvasóknak, mi a te történeted a függőséggel kapcsolatban?

Érintett vagyok benne, mélyen. Fiatalkorom óta jelen volt az életemben az alkohol, később a gyógyszerek, és volt időszak, amikor „fűvel” is próbálkoztam. Ez a viszonyunk, míg élek, meg fog maradni, annyi különbséggel, hogy már jó néhány éve egyáltalán nem használom ezeket a szereket. De volt egy hosszú önpusztító időszakom, amit végül szakemberek, de leginkább a felépülő anonim közösség segítségével sikerült lezárnom. Ennek köszönhetően, már több mint 7 éve élek tiszta, józan életet, de úgy vélem ez a felépülési folyamat életem végéig tart. Ma is foglalkozom magammal, és rendszeresen látogatok önsegítő csoportokat. Ami talán érdekes, hogy már korán kialakult bennem egy önsegítő törekvés, ami miatt a szakmám választottam. Ennek köszönhetően most már úgy tudok dolgozni ebben, hogy van egy felépülési tapasztalatom és élményem. Nagyon sok embert láttam a környezetemben felépülni, elpusztulni, lemaradni. Ez a dolog foglalkoztat engem, tulajdonképpen ez az életem. Nem szűkíteném le a függőséget csak drogra, alkoholra vagy szerencsejátékra, mert mindenki életében van valami, ami akadályozza. Akár munka, akár egy kapcsolat, akár a szex – szerintem mindenki érintett. Ha ő maga nem is annyira, akkor valamelyik hozzátartozója lehet érintett. Ha most megkérnek, hogy mutatkozzak be, magamat leginkább az érzéseim és a képességeim mentén pozícionálom, és ebből következik, hogy mi a munkám. Tehát Papp Ákosnak része ez a fajta munka, nem pedig a munkának része Papp Ákos. Törekszem a hitelességre, az őszinteségre, és az egyszerűbb megoldásokat keresem.

Végzettséged szerint szociális munkás és szociálpolitikus vagy, illetve pszichodráma vezető. Engem nagyon érdekelne, hogyan tudod beépíteni az átélt tapasztalataidat ezekbe a segítő tevékenységekbe?

Akkor mégis mondok magamról néhány tényszerű dolgot, így talán érthetőbbé válik majd a válasz. Közel 30 éve dolgozom szociális és mentálhigiéné területen. Kijártam a ranglétrát, szociális asszisztensből lettem szociális munkás, majd néhány évig egy szociális-egészségügyi intézményt vezettem. Emellett főiskolán oktattam és önismereti csoportokat, tréninget, továbbképzéseket tartottam. Részt vettem szakmai anyagok készítésében, kutatásban, több pályázati programnak voltam közreműködője, néhányat vezettem is. Jelenleg a Százlátó üveg Alapítvány menedzsmenti munkája mellett, több más civil, vagy egészségügyi szervezettel dolgozom, tanácsadást végzek addiktológiai és pszichiátriai területen és szupervíziós csoportokat tartok. 2015-től a Magyar Református Egyház Drogmissziója „Tisztás” című rádióműsorát vezetem dr. Ágoston-Kostyál Csilla pszichológussal. Aktív korszakom utolsó szakaszában, volt néhány év, amikor az állapotom nem tette lehetővé a felelősségteljes munkát, nem is próbálkoztam vele, gyakorlatilag átkerültem a másik oldalra, ahol a kliensek vannak. Keserves időszak volt, de túl vagyok rajta. Ez a közel 30 év segítőmunka, vegyítve függőséggel, felépüléssel, rendkívül sok tapasztalatot adott, amit kamatoztatok jócskán. Ma már merem magamat és szakmai álláspontomat is vállalni, minden esendőségemmel, törékenységemmel együtt.

Érdekes módon, amikor volt egy fotókiállításom 2 évvel ezelőtt, nagyon sok segítő szakmájú ember keresett meg: szociális munkások, pszichológusok, akik maguk is bajban voltak. Én azokon a helyeken tudok jól működni, ahol a szakmai tudásom mellé be tudom vinni a tapasztalataimat, mint felépülő függő. Nekem szociális munkásként fontos az, hogy amikor belevágunk egy projektbe, vagy leülök valakivel beszélgetni, integrálni tudjam azokat az élményeimet is, amiket a másik oldalon szereztem. Úgy érzem, ezek árnyaltabbá teszik a képet. A látásmódomon rengeteget javított, amit megéltem. Bizonyos dolgokat elvett, például a szakmai sablon szövegeket, régen mindig toltam egy „blablablát”, mostanság igyekszem a lényegre térni. Ha leülök egy emberrel beszélgetni, néhány mondat után kiderül az, hogy ő hol tart a függőségével. Régen azért több idő kellett, most jobbak ezek az intuíciók, ráérzések a részemről. Számomra elsődleges szempont, hogy kapcsolatban maradjak a klienssel, hiszen csak úgy van esély arra, hogy valamilyen irányban tudom őt segíteni. Ezért nem szoktam nagyon nagy elvárásokat kitűzni eleinte. Természetesen a határokat, kereteket be szoktam tartatni, de olyanokat kérek, amikről úgy érzem, meg tudja csinálni. A segítő szakmában dolgozó embereknek egyébként nagyon fontos, hogy ők maguk hogyan állnak a függőséggel. Nagyon sok szociális munkás keresett meg, hogy a családjában, baráti körében fennáll ez a probléma, vagy éppen saját maga küzd vele és tehetetlenséget érez. Én úgy gondolom, ezzel muszáj foglalkozni, hiszen a tisztán látás elengedhetetlen a munkához. Azt látom, hogy a hajléktalanokat ellátó intézményekben nincsen kultúrája annak, hogy beszélni kell a hasonló problémákról, pedig nagyon fontos lenne.

Beszélgetésünk során említetted, hogy a hajléktalanok ellátásában is sokat dolgoztál. A személyes tapasztalataid alapján milyen kapcsolatot látsz a hajléktalanság és a szerhasználati problémák között?

Régóta foglalkozom hajléktalan emberekkel, ugyan volt benne kis megszakítás, de 1992 óta ezen a területen vagyok. Nekem az a tapasztalatom, hogy az első időszakban, a rendszerváltást követő években, főleg az alkoholfüggő hajléktalanok voltak túlnyomó többségben. Korosztályilag ezek az emberek többnyire a 40 fölöttiek voltak. Később a 2000-es évek környékén megfigyelhető volt egy fordulat, megjelent az ellátásban a fiatalabb korosztály. Bejöttek a huszon- harmincévesek is, és emelkedett azoknak az aránya, akik drogokat is használnak. Sokan közülük úgynevezett dizájner szereket. Fontos megemlítenem, hogy magas a nyugtató hatású gyógyszerekkel élők száma és persze sok az erős dohányos.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy jóval nehezebb a felépülés a hajléktalanságban, hiszen a környezet, a közeg is visszahúzó erőt jelent, illetve nehéz megtalálni a kapaszkodót a kivezető úthoz.

Egy megközelítő arányt tudnál mondani?

Történtek a hajléktalan populáció szerhasználatával kapcsolatos kutatások, az eredmények felől vannak kétségeim, hiszen a függőlét és a hajléktalanság együttesen nagyon megnehezíti magát a vizsgálatot. Néhány nehézségre, dilemmára szeretném felhívni a figyelmet, mielőtt válaszolok a kérdésre.

Én a függőséget széles spektrumnak tekintem. Ilyen szemlélettel a hajléktalan személyek 100%-át érinti, aminek az alkohol, a drog csak egy része, de magától az intézménytől való függőség szinte mindenkit érint ott. Hacsak nem tud kilépni belőle! De ma Magyarországon kilépni a hajléktalan ellátásból egy függőnek úgy lehet, hogy a saját hajánál fogva húzza ki magát a gödörből. A lehetőséget megkapja, de amikor dönteni és felelősséget vállalni (pl. rendszeresen félretenni, albérleti díjat fizetni, állásba menni) kellene, akkor elér az ún. „küszöbfrász”-ig. Ha konkrétan a szerhasználatra gondolunk (ideértve az alkoholt, gyógyszert, drogot), akkor körülbelül 60-70%-ot tippelnék a több tízéves tapasztalatom alapján. De ezt nagyon nehéz lenne pontosan felmérni. Hogy egy példát említsek, évek óta zajlik egy rendszeres felmérés meghatározott időben szállón és utcán élő hajléktalanok között, amiben rákérdeznek arra is, milyen akadályok vannak, hogy jobb körülmények között lakjon az illető. 2019-ben a Főváros által fenntartott szálláshelyeken lakó kliensek 8,1 % jelölte meg az alkoholt és kábítószert akadályként, a munkavállalásban pedig 1,8 %-nak jelentett problémát. Majd megkérdezték az ott dolgozó szakemberektől is, ők hogy látják a vizsgált személyeket. Nagy különbséget találtak, nagyon nagy szakadék van az önbevallás és a szakmai szempontok szerinti megállapítások között. A szociális munkások véleménye szerint addiktológiai kezelésre a szállólakók 36,8%-nak lenne szüksége, míg az utcán élőkkel kapcsolatban közel 60% esetében érzik ugyanezt. 2019-ben egy pályázati projekt részeként egy fővárosi átmeneti szállón magam is végeztem kismintás kutatást, ahol 104 embert kérdeztem meg saját alkoholfogyasztásával kapcsolatban. Az önkitöltős teszt alapján 3 fő esetében volt kimutatható az alkoholizmus, 9 személynél magas kockázatú ivásról beszélhetünk. Vagyis saját bevallása alapján alig 10% esetében jelentett problémát a dolog. Természetesen a kutatás részeként megkérdeztem a kollégákat is, akik ebben az intézményben dolgoztak és szerintük a bentlakók 60-70%-nak jelent problémát az ital, vagy más bódítószer. Ezek szerint van körülbelül 50% különbség. Ez érdekes ugye? Nyilván ebből több minden következik, az okok is eltérőek, de magából a függőségből is levezethető az alacsony betegségbelátás. Akiknek a szálláshelye függ attól, hogy milyen képet mutat a világ felé, hogyan vélekedik saját függőségéről, az nyilván kozmetikázni fogja a dolgot. Másrészt nagyon gyakran a kliensek nincsenek tisztában azzal, hogy ez mekkora probléma, ráadásul nem elvonókezelésre jöttek, hanem szállásra van szükségük, motiválatlanok a változásra. Ez pedig komoly szakmai dilemma, a tehetetlenség próbára teszi az ott dogozó szakembereket, emiatt is gyakori a kiégés, a pályaelhagyás. Ezzel pedig kellene foglalkozni. Harmadrészről a függőséget sokféleképpen fogalmazzák meg, mint betegséget. Az biztos, hogy része az úgynevezett hazugságbeszéd, ezek az emberek önmaguknak sem mondanak igazat. Ha őszinte akarok lenni, amikor 15 évvel ezelőtt kitöltöttem egy önbevallásos kérdőívet, én sem írtam be, hogy mekkora problémám van – nem is éreztem annak. Bizonyos dolgokat nemes egyszerűséggel letagadtam, nem tudom megmondani, hogy miért. Valószínűleg az embernek nagyon rossz ezt önmagának bevallani.

Az interjú 2. részével hamarosan jelentkezünk!

További elemzéseink, amelyek érdekelhetik