A visszaesés megelőzéséről szóló szakmai diskurzus gyakran a külső kockázati tényezőkre – környezetre, társas hatásokra – koncentrál, miközben a belső pszichológiai állapot legalább ilyen meghatározó szerepet játszik. Az önértékelési hiány ebben az összefüggésben nem pusztán lelkiállapotról, hanem döntéseket, megküzdési stratégiákat és stresszreakciókat befolyásoló strukturális tényezőről is szól. Ha valaki tartósan értéktelennek, alkalmatlannak vagy „méltatlannak” érzi magát a sikerre, az nemcsak hangulati kérdés, hanem konkrét kockázatnövelő mechanizmus. A józanság fenntartása ugyanis nem csupán viselkedési kontroll, hanem identitásbeli stabilitás is lehet. Éppen ezért kulcsfontosságú kimondani, hogy az önértékelési hiány nem mellékszál a felépülés folyamatában, hanem annak egyik legérzékenyebb pontja. Ha ezt nem kezeljük tudatosan, a visszaesés esélye nő – még akkor is, ha minden külső feltétel kedvezőnek tűnik.

Egy friss empirikus vizsgálat megállapítja: „A szerhasználattal küzdő személyek gyakran alacsony önértékeléssel küzdenek, amelyet értéktelenség- és önkétely-érzés jellemez, és ez akadályozhatja a felépülést” (Sharma & Shrotriya, 2025, 42). Ez az állítás világos oksági irányt jelez, a belső énkép torzulása ugyanis nem következményként jelenik meg ebben az összefüggésben, hanem fenntartó tényezőként. Az értéktelenség élménye aláássa a változásba vetett hitet, gyengíti a kitartást, és csökkenti az önszabályozási kapacitást. A gyógyulás ugyanis az absztinencia, mellett egyfajta identitás-alakulás is. Ha az ember belső narratívája továbbra is a „nem vagyok elég jó” érzése körül forog, akkor a felépülés törékeny marad. Az önértékelési deficit ezért nem periférikus pszichológiai jelenség csupán, hanem a felépülési folyamat potenciális gyenge pontja. Innen nézve a kérdés nem az, hogy fontos-e foglalkozni vele, hanem az, hogy lehet-e egyáltalán tartós eredményt elérni nélküle.

A mechanizmus még világosabban kirajzolódik egy másik kulcsmegállapításból: „Az alacsony önértékelésű személyek gyakran nehezen tartják fenn a felépülést, mert méltatlannak érzik magukat a sikerre vagy a boldogságra” (Sharma & Shrotriya, 2025, 43). Ez a mondat döntő jelentőségű, mert kimondja, hogy a visszaesés nem pusztán impulzív döntés, hanem belső önértékelési struktúra következménye. A folyamat jól modellezhető: alacsony önértékelés → kognitív torzítások → önszabotázs → relapszus. A tanulmány rámutat: „A kognitív torzítások… ahhoz vezetnek, hogy a személy tehetetlennek érzi magát a kihívásokkal szemben”. A tehetetlenség élménye stresszhelyzetben azonnali kockázatnövelő tényezőt jelent. Ebben az összefüggésben a szerhasználat gyors, maladaptív megküzdési stratégiává válik. Ha az ember nem hisz abban, hogy képes józanul megküzdeni, a visszaesés valószínűsége ugrásszerűen nő. Ezért az önértékelési hiány klinikailag mérhető és a jövőbeli kimenetel szempontjából releváns rizikófaktor.

Az empirikus adatok ezt a mechanizmust erősítik támasztják alá. A kutatás eredményei szerint: „Az önértékelést és a társas jóllétet célzó beavatkozások jelentősen javítják a felépülési kimeneteleket, csökkentik a visszaesés valószínűségét és elősegítik a tartós absztinenciát” (Sharma & Shrotriya, 2025, 42). Ez kulcsfontosságú logikai pont, ha ugyanis az önértékelés növelése csökkenti a visszaesést, akkor annak hiánya növeli a visszaesés kockázatát. „Ahogy a résztvevők újjáépítették önértékelésüket, elkötelezettebbé váltak a józanság fenntartása iránt” (Sharma & Shrotriya, 2025, 44). Az önértékelés tehát motivációsan stabilizáló tényező. A visszaesési-prevenció ezért nem képzelhető el az énkép aktív megerősítése nélkül.

Ha az önértékelési deficit bizonyítottan növeli a visszaesés kockázatát, akkor annak bagatellizálása szakmailag nem védhető álláspont. A terápiás rendszer nem engedheti meg magának, hogy „másodlagos” tényezőként kezelje azt, ami a visszaesés strukturális előszobája. Nincs tehát semleges zóna az önértékelési zavar és a visszaesés között. Minden kezeletlen torzítás, minden internalizált szégyen-érzet, minden „nem vagyok rá képes” gondolat potenciális kockázati faktor. A prevenció ezért egyéni szinten nem pusztán szermentességi kontroll, hanem identitás-stabilizációs munka is. A klinikai racionalitás azt diktálja, hogy amit mérni lehet, azt monitorozni kell, amit pedig bizonyítottan kockázatnövelő tényező, azt kezelni kell. Az elemzés célja az volt, hogy érzékelhetővé tegye, hogy az önértékelés nem „puha” pszichológiai változó, hanem a józanság egyik tartóoszlopa. Ha ez meginog, a rendszer instabillá válik. A szerhasználattal kapcsolatos zéró tolerancia ezért nem pusztán szigor, hanem következetesség is, a visszaesés megelőzése ott kezdődik, ahol az önértékelési deficitet nem tűrjük meg strukturális tényezőként a felépülés folyamatában.

Források:

Devika Sharma – Shalini Shrotriya (2025): The role of self-esteem and social well-being in recovery from drug addiction: Exploring interventions. International Journal of Psychology Research. International Journal of Psychology Research, Vol 7, No. 1. Elérhető itt.

Chamberlain K, Smith B, McGee R. (2017): The impact of self-esteem on addiction recovery. J Subst Abuse Treat. Vol. 56, No. 2. 134-142.

Higgins ST, Heil SH, Lussier JP (2014): The role of psychological factors in addiction recovery. Psychol Sci. Vol. 25, No. 4. 663-669.