Manapság a modern, felvilágosult ember mindenféle elköteleződéstől mentesen egyszerűen jól akarja érezni magát. Éppen ezért a szorongása és a létbizonytalansága következtében hamarabb folyamodik önkényesen a drogokhoz, mint a történelem során bármikor (URL1). Teheti mindezt a szabadsághoz és a boldogsághoz való jogára hivatkozva úgy, hogy közben minden vallási, és jogi norma alkotóját úgy tünteti fel, mint egyfajta középkori inkvizítort, aki erőszakkal fosztja meg őt a szabadságát biztosító élvezeti tárgytól. Nyilvánvaló, hogy a kábítószer mindig jelen volt a különböző kultúrákban (URL2), csakhogy a múltban a kábítószerfogyasztás közösségi ünnepekhez vallási rituális tevékenységekhez kapcsolódott és ezért maga a vallás határozta meg annak kereteit. A szekularizációnak (URL3) köszönhetően az emberek már nem a vallási közösségek normáinak, a hatalomhoz való viszonyrendszer átalakulása révén még csak nem is az államhatalom törvényeinek igyekeznek megfelelni, hanem saját önző vágyaiknak a pillanatnyi boldogságuk elérése érdekében.
Az alábbi cikkben azt vizsgáljuk meg, hogy a modern, elidegenedett ember szempontjából mennyiben nevezhető vallásnak a kábítószerfogyasztás abban az esetben, ha főként egyéni örömforrásként, önismereti segédezközként használjuk, nem pedig közösségi élményként, istennel, istenekkel való kapcsolattartás miatt? Általában a vallásra használt fogalmunkat a latin religio határozza meg, amely babonát, aggályt, esküt jelent. Szokták is mondai, hogy „Cuius regio, eius religio”, azaz: akinek az uralma (alatt élsz), annak vallása (kötelez). Mi a vallás fogalma alatt elsősorban a marxi értelemben használt „elidegenedett”, „illuzórikus” állapotot értjük. Először tehát nézzük meg, hogy mit értünk elidegenedés alatt, másodsorban pedig azt, hogy milyen értelemben beszélhetünk a kábítószerfogyasztásról, mint vallásról.
Az elidegenedés fogalma önmagában problematikus, hiszen nem világos az, hogy milyen az ideális, nem-elidegenedett állapot. Olyan, amelyhez vissza kell térni, vagy amelyet valamilyen módon el kell érni, esetleg pusztán feltételezett állapotról van szó? Alapvetően az elidegenedés fogalmát Marxhoz szoktuk kötni, viszont tágabb értelemben, már Rousseaunál is megtalálható. A rousseau-i életműben az elidegenedés (aliénation) pregnáns módon nem szerepel, de Rousseau közvetve utal rá. Az Értekezésekben egy feltételezett ideális állapotból indul ki, amelyben az emberek nem ismerték a magántulajdont, ösztönösen harmóniában éltek. Rousseau ehhez az állapothoz viszonyította a korabeli társadalom helyzetét a kritikai pozícióját pedig ez a hipotetikus múltbeli, ideális társadalmi berendezkedés alapozta meg. Szerinte az ember, valamint a társadalom ettől az állapottól a történelem folyamán a magántulajdon megjelenése miatt távolodott, idegenedett el, és az államhatalom szolgálatában álló kultúra miatt ezt nem vettük észre. Rousseaunál a művészetek és a kultúra tölti be azt az „illuzórikus” szerepet, amit Marxnál a vallás.
Marxnál az elidegenedés gondolata központi szerepet tölt be, szerinte a kapitalista kizsákmányoló társadalomban a munkás ember négy értelemben idegenedett el:
„Egyrészt a munkája termékétől, másrészt a munkatevékenységtől, harmadrészt az emberi nem lényegétől (azaz olyan tevékenységektől, melyek lényegileg tartoznak hozzá az ember nem természetéhez és képességeihez), s végül negyedszer más emberi lényektől. Az elidegenedés-formák lényegileg függnek egymástól.” (Olay, 2016, 26. o.)
Marxnál az ideális, nem-elidegenedett állapot a magántulajdon nélküli lét, melynek elérhetőségét – mint tudjuk – a kommunizmusban látta. Ez az ideális társadalmi berendezkedés, mely Rousseau állításával szemben nem a múltban feltételezett, hanem a történelmi szükségszerűségek felismerése alapján, a proletár forradalom által fog megvalósulni. A kommunizmus eljövetelének az első feltétele a valláskritika, amely szerinte Németországban már lezárult, a második lépés pedig a burzsoázia hatalmának proletár forradalom általi megdöntése, azaz a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása. Az elidegenedés fogalmát lényegében úgy összegezhetjük, legyen az akár a múltban feltételezett, akár a jövőben prognosztizált, hogy az ember nem a közösség szerves része, mivel a megélhetése érdekében kénytelen áruba bocsájtani termékét, sőt mi több saját magát is. Az a társadalmi helyzet pedig, amelyben az ember nem lehet önazonos, az frusztrációval tölti el őt, és ezért a vallásba menekül.
Most pedig térjünk rá Marx valláskritikájára, hiszen ennek keretein belül fogalmazza meg azt a megállapítását, amely a vallást és a kábítószert egymással párhuzamba állítja. „A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.” (Karl, 1977, 378. o.) Marx szerint az államhatalmak arra használják fel a vallást, hogy az embereket elnyomják, rabságban tartsák. Ami az ember számára elérhetetlen a földön, azt a túlvilágba vetíti, és onnan reméli. Marx szerint Isten nem egyéb, mint az emberiséget megillető tökéletességek kivetítése, projekciója. Ez tehát azt jelenti, hogy Istent maga az ember alkotta meg arra a mintára, amivé neki kellene lennie. A létezésnek ebben a hibájában gyökerező vallásos hit palliatív (tünetkezelő) módon enyhíti a fájdalmat anélkül, hogy a mögöttes problémát gyógyítaná; az ilyen „vallásos” megkönnyebbülés a kábítószerhez hasonló hatóanyagként jelentkezik, mivel a vallás által egyedülállóan felkínált hit (a szerető Isten eszméje, a boldog túlvilági élet ígérete) a hívő „elkábítását” szolgálja, a szenvedés iránti gyönyörű közömbös érzést és állapotot előidézve.
Önmagunknak ez a képzeletbeli mása, illetve ennek vallásos tisztelete azonban elidegenít önmagunktól. Hiszen már nem önmagunktól, hanem egy felsőbb hatalomtól várjuk sorsunk megváltoztatását. Freud, akit szintén megdöbbentett a vallásos meggyőződés mámorító ereje, megjegyezte, hogy „a vallási vigasztalás hatása a kábítószer hatásához hasonlítható”. (Freud, 1961, 49.o.) Igaz, ő azt hangsúlyozta, hogy nem saját magunkat, hanem az elfojtott apaképünket vetítjük ki Istenre. Szerinte a kiismerhetetlen, bizonytalan világ elől menekülünk a szerető apa illúziójához, akit istennek képzelünk (Clarc, 2014). Fontos megjegyeznünk, hogy Rousseau, Marx vagy Freud általában az államhatalom által támogatott képmutató népi vallásosságot, babonát, kritizálta, nem magát az őszinte tiszta hívő, erkölcsös életet.
A babonaságok és az alaptalan hiedelmek a valóság megismerésében legalább akkora problémát jelentenek, mint a kábítószerfogyasztás. Manapság bizony nem a vallás a „nyugati társadalom jelentős részének az „ópiuma”, hanem az ópium (kábítószerek) lett a nép vallása. A tudományok fejlődésével jelentős mértékben visszaszorult a kábítószerek kapcsolata a szakralitással. Kémikusok, biológusok, vagy éppen az államhatalom határozza meg, hogy mit nevezünk gyógyszernek és mit kábítószernek. A közösségben megélt szakrális élményeket felváltotta az egyén szorongásának és boldogságigényének a gyors kielégítése. Már nem az eljövendő boldog életben hiszünk, vagy éppen az örökkévalóságban, hanem a boldogságot itt és most akarjuk megélni. Az ember önmaga istene, a kábítószer a saját rituális boldogsága. Az embernek ma már nincs szüksége tradicionális vallásra, hogy „illúziókba” kerüljön, hiszen saját maga, önerejéből menekül abba. Az ember nem Isten által megérintve, hanem mesterségesen saját szórakozásából fakadóan hozza magát „illuzórikus” állapotba. A kábítószerfogyasztás elszakadt a vallási, kulturális hagyományától és a globalizmusnak köszönhetően tömegáru lett, még akkor is, ha a kereskedelmet büntetik vagy korlátozzák. Sőt, mi több maga a globalizmus gerjeszti a kábítószerkereskedelmet (URL3). Ennek köszönhetően a kábítószer megszűnt vallási ezközként létezni, maga a kábítószer lett vallássá. De meddig úr az ember, és honnantól a kábítószer? Lehet, hogy az egyén elsődleges motivációja a kíváncsiság és a pillanatnyi örömszerzés lehetősége, de mi van akkor, ha ezt az élményt akkor és ott éli át először és később senki mástól nem kapja ezt meg? A kábítószerfüggő már nem csak azért fogyaszt drogot, hogy jól érezze magát, hanem azért is, hogy ne érezze magát rosszul. Magyarországon kimutatták, hogy a kábítószerfüggő személy közösségi élete jelentősen beszűkül, és az interperszonális motivációit is alapvetően a kábítószer beszerzése fogja meghatározni. (Demetrovics, 1997)
A spirituálisan üres poszt-modern elidegenedett ember már nem a közösségekben, hanem önmagának keres spirituális vigaszt. Már nem a közösség organikus része, hiszen fel kellene adnia a szabadságjogait, hanem a közösséget saját céljai elérésében instrumentalizálja. A másikra bármikor leváltható használati tárgyként tekint, aki által a saját élvezeteit elégítheti ki. A nyugati, felvilágosult ember a zsidósággal és a kereszténységgel szemben éppen a kultúridegen animizmus irracionalitását nem vonja racionális kritika alá. Miért is tenné, hiszen a saját tettei miatt érzett felelősségtől menekül egy olyan spirituális élménybe, amelyben nem kell egy mindenható szeretet által teremtő Isten előtt felelnie, és amelyben saját elrontott életét a pillanatnyi boldogság illúziójába ringathatja és önmaga előtt igazolhatja azt. A tudományt, mint mono-mítoszt (egyedüli narratívát) felmagasztaló ember visszavágyik az animizmusba, de a felvilágosodás és a zsidó-kereszténység kulturális öröksége miatt nem képes valójában az animizmus értékrendje szerint élni. A nyugati ember ideológiája egy olyan furcsa racionális panteizmus, amelyben mindig a saját ego-ja istenül meg, hiszen minden út végül a hegy csúcsára vezet. Az individualizmus ópium-vallásában ez lehet így van, de a zsidó-keresztény tradíciónk alapján semmiképpen sem.
Legegyszerűbben Sören Kierkegaard dán gondolkodó szavaival ragadnám meg azt az összetett viszonyrendszert, amelyben önazonos emberként kell megmaradnunk úgy, hogy nem pusztán Isten és magunk előtt vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, hanem embertársainkra is tekintettel vagyunk.
„Minden individum, bármilyen legyen is eredetileg, mégiscsak Istennek, korának, népének, családjának, barátainak a gyermeke, csak ebben van meg a maga igazsága; ha ebben az egész relativitásban abszolút akar lenni, akkor nevetséges lesz.” (Sören, 2019, 135. o.)
