Hogyan határozhatja meg a családunk egész életünket és a kapcsolatainkat? Vajon hány pofon szükséges ahhoz, hogy be tudjuk ismerni saját magunknak, hogy ez így nem mehet tovább? Hogyan találhatjuk meg a céljainkat, ha nagyon sokáig csak az anyag volt a cél? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat az egyik rehabilitációs intézet munkatársával, aki maga is szerhasználó volt. A Drogkutató Intézet Drognapló sorozatában esettanulmányokat mutatunk be, ahol pszichológus szakemberünk beszélget drogfüggőkkel, rehabilitáción résztvevőkkel, valamint a szerhasználat által egyéb módon érintett személyekkel. Anonim történet.

Mesélj magadról, hogy kerültél a rehabra? Milyen kapcsolatban állsz a szerhasználattal? Mit érdemes tudni rólad? 

Lassan 4 éve dolgozom itt a misszióban, munkakoordinátor és mentor vagyok heti 40 órában. Itt is gyógyultam, 18 hónapot töltöttem el itt és egy másik helyen, így két terápiám is volt. Volt egy 7 hónapos és egy 11 hónapos. A kettő között kimentem, de nem voltam kint sokáig, nagyjából két hetet anyagoztam, visszaestem és akkor kerültem a másik rehabilitációs intézetbe, de onnan 3,5 hónap után visszajelentkeztem ide. Azt gondolom, hogy felépült szenvedélybeteg vagyok, viszont a vonásokat továbbra is hordozom. Sokat edzek, sportolok, cross fittezek, küzdősportokat csináltam egész életemben. Nagyon szeretek itt dolgozni, szeretek itt lenni. 

Ha jól értem felépült szenvedélybetegként vagy most mentori, vezetői pozícióban. 

Igen, de itt nálunk nem csak a fiúkkal kell dolgozni, hanem minden mentornak van valami egyéni feladata is. Én munkarehab vezető vagyok. Itt a házban a fiúk csinálnak mindent és a délelőtt folyamán ki kell osztani ezeket a munkákat. Vasalás, főzés, takarítás, mosás, kertgondozás. Ennek a felelőse vagyok én, plusz még adminisztratív feladataim vannak. De hozzám tartozik a flotta is. Én papírozom, ha le kell vizsgáztatni vagy gumicserét, olajcserét kell csináltatni az autóknál.  

Ezeken a feladatokon kívül hányukkal foglalkozol személyesen? 

Most jelenleg csak egy mentoráltam van. Több volt, de kettő most fejezte be a terápiát. 

Ez jól hangzik, azt szűröm le ebből, hogy elég sikeres, amit csinálsz, jól működik a támogatás és haladnak a fiúk. 

Azt gondolom, hogy igen. Nagyon szeretek itt lenni, átlátom a terápiás mozzanatokat, minden egyes ilyen fázist végigjártam, többször is és gyorsan kapcsolódom a fiúkhoz, eléggé empatikus vagyok. Bár elsőre nem ezt gondolják, mert elég nyers vagyok, ezért általában az első időben azt gondolják, hogy nem vagyok egy jó csávó. Aztán egy bizonyos idő után, amikor már hasonlóan gondolkodunk, a józanság lesz a fő cél és ennek mentén tudunk dolgozni, akkor rájönnek, hogy jó szándékaim vannak. 

Mit szeretsz a legjobban a munkádban? 

Azt, hogy önmagam lehetek. Itt önmagam vagyok, beszélgetek sokat és talán azt, hogy megértem őket. Szerintem gyorsan kapcsolódom. Kint nem annyira, a civil életben kicsit zárkózottabb vagyok, de itt teljesen más. Mivel hasonlóak voltunk, hasonlóak vagyunk, egy cipőben járunk vagy jártunk. Ez szerintem, ami ad egy kis pluszt ennek az egésznek. 

Megtennéd, hogy mesélsz nekem arról, hogy hogyan, mikor találkoztál a kábítószerrel? Hogyan alakult ez a pályafutás, hogy most itt vagy és beszélgetünk? 

Dunaharasztiban nőttem fel, egy nem átlagos családban, ahol négyen vagyunk testvérek. Apám agresszív alkoholista volt, már meghalt 2012-ben. Anyám meg egy társfüggő szerintem, vagyis nem is szerintem, hanem biztos. Visszagondolva, hogy én is ezzel foglalkozom, már látom ezeket a dolgokat. Egy egyszobás kis házban éltünk, 16 m2-en. Volt benne egy franciaágy, apám, anyám, volt egy emeletes ágy, alul a nővérem én fönt és volt mellette még egy ágy, ott a nagyobbik nővérem és egy kiságy, az az öcsém. Volt még egy szekrénysor és ennyi fért be a házba. Ez csúnyán hangzik, de volt egy kinti wc és éjjel nem mentünk ki, hanem volt egy vödör és oda pisilt mindenki. Ezek technikai adatok, de mégis hozzá tartozik szerintem az én függő személyiségem kialakulásához.  Így nőttem fel, szűkös helyen. Elég sokáig, túl sokáig is.  

Apámnak voltak személyiségzavaros dolgai is, ha be volt rúgva, akkor erősen bántalmazott és nem csak testileg, nem csak fizikálisan, hanem hangvételben is, kontaktban is folyamatosan. Másnap meg azt mondta, hogy ” én nem csináltam semmit, miért mondjátok ezt?”. Olyanokra emlékszem, hogy feküdtünk az emeletes ágyon, még kisgyerek voltam és akkor mindenki: „pszt…most jön haza, maradjatok csöndben…..”. És akkor berúgta az ajtót, letépett az ágyról és vert minket. Nem egyszer próbáltunk menekülni is. Amikor jött haza és elkezdett örjöngeni, akkor fölpakolt a kis család és futás valamerre ki. Igazából nem nagyon tudtunk sehova menni. Ezt minden nap eljátszotta és ezért alakult ki bennem, mert apám is ilyen volt, az, hogy nem nagyon szeretem a megbízhatatlan embereket vagy azokat, akiknél nem tudom mire számíthatok. Mindig elhitette, hogy „jaj..hát nem lesz semmi” és mindig próbáltam bízni és nagyon sokszor magamban kerestem a problémát, hogy én vagyok ennek az oka, engem nem lehet szeretni. 

Hogyan hatott mindez a kapcsolataidra? 

Az iskolás éveim úgy teltek, hogy kettős személyiségem volt. Bent az iskolában eljátszottam, hogy miden csúcsszuper és én vagyok a laza meg a bevállalós srác, otthon meg volt a rettegés, hogy nem tudtad, hogy mire számíthatsz, hogy fogsz hazamenni, mi lesz otthon, miért kapsz. Nem voltak barátaim, nem mertem senkit áthívni. Nem csak az, hogy apámék ittak, hanem eljött az a 12-14 éves korszakom és hogy hívsz át valakit, amikor szégyelled, ahogyan élsz? Akkor nem tudtam senkinek elmagyarázni, ezért én sem nagyon mentem máshova. Végül egy-két gyerekkori barátom lett, akik ugyan ilyen körülmények között laktak és apáink összejártak. Ott nem szorongtam tőle, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Az állandó szégyen és szorongás nagyon meghatározta az életemet. Nem tudtam normális emberi kapcsolatokat kialakítani ezért sem, meg példa sem volt otthon rá. A kocsmába járás, a gépezés az volt persze. Volt, hogy az apám örökölte az ő apjának a házát és azt a pénzt elgépezték anyámmal. Gyerekként azt gondoltam, hogy soha nem leszek olyan, mint apám, hogy ez gáz és, hogy nem fogok inni soha. Persze nem így lett.  

Volt mindennek köze ahhoz, hogy elkezdtél drogozni? 

Mivel otthon nem éreztem magam jól, elkezdtem keresgélni. Már 8-9 évesen elkezdtem birkózni, 14 évesen már tök jó kiállásom volt és különböző brigádokhoz csatlakoztam. Végül velük is indult az anyagozás, 16 évesen, menőségből. Extasyval kezdtem el, egy pénteki bulin. Azt sem tudtam, hogy mi az amúgy, de fel akartam vágni, meg mutatni, hogy én bevállalós vagyok. Annyira jól sikerült, hogy húsz évig anyagoztam, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Azt az űrt, azt a szeretethiányt, azt a megértéshiányt, nem tudom, azt a valamit, ami mindig is hiányzott az életemből, azt gondoltam, hogy ez az, megtaláltam. Éjszakákon keresztül toltam.  Discokban az exet toltam és egyszer volt egy lánynál egy kis speed és megkóstoltam azt is. Elég gyorsan rákattantam az amfetaminra.  

Milyen hatással voltak rád? 

A 8 általános után épületasztalos lettem, mert apám is az. Persze nem akartam az lenni, de nem igazán voltam akkor tudatos. Akkor még jól tanultam, nem nagyon anyagoztam. Aztán jött az anyag, először csak hétvégente, aztán voltak időszakok, 16-17 éves korom körül, amikor gyakrabban, ennek következtében az iskolából is kirúgtak. Aztán felvettek 2 éves érettségire, de az első év után kibuktam, mert  péntek-szombat anyagoztam és hétfő-kedd nem mentem be és eltanácsoltak. Elkezdtem kallódni és amfetaminoztam nagyon sokat. Speedeztem inkább, mert úgy szerettem anyagozni, hogy azért a kontrollt ne engedjem el. A kontrollmániám megvolt már akkor is, de folyamatos feszültség és szorongás is volt bennem, akkor sem tudtam nagyon ellazulni. Az ellazulás csak akkor ment, ha, mondjuk szétexeztem magam és megittam rá vagy egy fél liter pálinkát. Nem volt olyan nap, hogy ne speedeztem volna és eléggé szorongtam, ha nem volt nálam 1-2-3 gramm, azt így mindig megteremtettem. Ment ez az időszak, ilyen 19-20 éves koromig. Akkoriban már elköltöztem otthonról, mert jól kerestem, kaszinókban dolgoztam, összejöttem egy lánnyal, de hiába voltam vele 2 évig, igazából normális kapcsolatot sosem tudtam kialakítani, mert nem tudtam, hogy kell működtetni egy kapcsolatot. Ekkor nem anyagoztam, mert ő volt az anyagom, de, amikor nem volt elérhető vagy elment vagy összevesztünk, akkor egyből elkezdtem anyagozni. 

Az amfetaminon kívül használtál más szereket is? 

Volt egy ismerősöm, akivel együtt anyagoztunk és ő mutatta meg, hogy milyen a heroin. Hát arra rácuppantam rendesen, de hál’ istennek a pénzem is elfogyott gyorsan, meg Dunaharasztiból nagyon macerás volt feljárni Zuglóba heroinért. Visszaváltottam a speedre, viszont ugye már megízleltem a heroint, meg az elvonását is, mert 4-5-6 hónapig heroinoztam. Nem is tudtam mi az az elvonás, egyszer csak gondoltam, nem megyek be Pestre és akkor rosszul lettem. A kábítószer mellé még kialakult a gépezés is. Ha be voltam speedezve, bementem egy kocsmába vagy kaszinóba és az istennek nem tudtam onnan eljönni.  Mintha oda lettem volna ragasztva. Egy mókuskerékben voltam. Akkoriban ácsként dolgoztam, pénteken megkaptam a fizetést, már várt a dealer–em, megvettem a speedet és az első kocsmába bementem, a gépbe egy óra alatt el is szórtam a pénzt. Utána ment a fejvakarás, a depresszió, hogy jaj megint mit csináltam? Hosszú évekig ebben voltam, nem tudtam ebből kilépni. Visszagondolva, egyszerűen képtelen voltam ebből  magamtól kitörni.  

Mi történt ezután? 

Teltek az évek közben összejöttem egy lánnyal, 28 évesen, egy goa partyn. Kicsit abbahagytam a kábítószerezést, összeköltöztünk, beköltöztünk Pestre. Mivel ő tetoválóművész volt, rendszeresen, több hétig tartózkodott külföldön és akkor én már egyből droghoz nyúltam. Így hát ismét elkezdtem heroinozni 27-28 évesen, mivel szerintem az én szerem az a heroin. Megnyugodtam tőle. Mindig, amikor hazajött, akkor leálltam, nem cuppantam rá annyira, megvolt a kontrollom. 

1 évig  éltünk együtt Pesten, utána kiköltöztünk Olaszországba. Kint laktam 3,5 évet vele, de kint nem anyagoztam, csak néha kokainoztunk együtt bulikon. De mindig, amikor hazajöttünk már a reptéren vártak a haverok heroinnal. Hiába voltak tisztább időszakok a gondolkozásom meg a hozzáállásom a dolgokhoz nem változott meg. Hazaköltöztünk 2013-ban és elkezdtem az anyagos működésmódot is. 

Milyen az az anyagos működésmód?  

Felcserélődtek a szerepek. Én voltam otthon, aki bevásároltam vagy ő például tetoválóként iszonyat jól keresett, de nem tudott vezetni, így én vittem munkába. Loptam pénzt is, bár egy nagyobb összeggel jöttem haza Olaszországból. A hazajövetel után egyből rácuppantam a heroinra, ez olyan jól sikerült végül, hogy kiraboltam egy szórakozóhelyet, loptam nagyon sokat, átvertem az embereket. Őt is megloptam. A bank előtt éppen le akartam húzni az eurós kártyáját és jött és tudtam, hogy most le fogok bukni. Sírt, én hazudtam, hogy megzsaroltak, aztán utána elmondtam, hogy anyagoztam. Ő nem hitte el! Senki nem hitte el, mert nem úgy heroinoztam, hogy annyira látszódott. Csak szinten tartottam magam, kifele meg azt mutattam, hogy minden rendben van. Mellé szteroidoztam, hogy ne essek össze, meg edzegetni is jártam. Szóval kívülről ugyan azt mutattam, mint gyerekkoromban, hogy  minden rendben van, belül nagyon rosszul éreztem magam. 

Megbeszéltük, hogy leállok, elmegyek orvoshoz, meg elkezdtem suboxone-ozni is, de egy kamu volt az egész. 

Hazudtam neki, hazudtam mindenkinek: persze megállok! Befeküdtem kamu kórházba 1-2 hétre, ott is eljátszottam a szerepet. Igazából magamnak hazudtam, nem másnak. Miután kijöttem dolgoztam egy komolyabb szórakozóhelyen Pesten és kiraboltam. Aztán egyik este hívtak, már akkor tudtam, hogy  gáz van. Mondták, hogy akarnak mutatni egy kamera felvételt és az összes kollégám ott állt a szórakozóhelyen. Akkor kellett szembesülnöm vele, mi is vagyok. 

Hogy kerültél végül a rehabra? 

Ekkor történt, kaptam egy ultimátumot az exemtől, hogy vagy bejövök és segítséget kérek vagy szakít velem. Azért tudtam idejönni, meg azért tudtam erről a helyről, mert, akivel elkezdtem anyagozni annak idején, a legelső anyagozásomnál Dunaharasztiban, ő itt munkatárs. Ő leállt 20 éve és elkezdett itt dolgozni. Utána fölvettük a kapcsolatot és látta, hogy  én visszaestem a heroinba és segített. Így kerültem ide. 

Nem tudtam, mi ez. Igazából azért álltam rá, mert meg akartam felelni az akkori csajomnak, hogy jó, persze, megyek, mindent megcsinálok. Az utolsó pár hét nagyon durva volt a heroinnal és arra emlékszem, hogy fölrakott a vonatra a Déliben és becsukódott az ajtó. Azt sem tudtam, hova megyek. Megmondták melyik állomásnál kell leszállni, de semmi más nem volt. Kijöttek az állomásra értem, az egyik kollégám, azóta már, és bekerültem ide a házba. 

Milyen volt itt neked? Hogy élted meg?   

Nagyon sokáig nem tudtam aludni, nagyon rosszul éreztem magam. Klasszikus heroinelvonási tüneteim voltak: csontfájdalom, izomfájdalom, hányás, hasmenés, erőtlenség. Kb. 40 napig nem aldutam jól, sőt, semmit. Kikészültem, de túl lehetett élni, túl is éltem. Többször jöttem le a heroinról és mindig tisztán, nem kértem semmit, se fájdalomcsillapítót, se rivotrilt, semmit. Nem szerettem a gyógyszereket, meg a hatásaikat. Szerettem volna képben maradni. Meg az ilyen cuccokra jobban rákattan az ember, mint az anyagra.  A Xanaxnak vagy a heroinpótlóknak például erősebb az elvonása, mint a heroinnak! 

Az első felismerés három hónaposan jött, hogy úristen, én miben voltam itt? Mi ez az egész? Az életem? Nem tudtam merre menjek, nem tudtam ebből kilépni és három hónap után ültem az ágyon és azt kérdeztem magamtól, hogy most akkor mi van velem? Innentől kezdődött meg szerintem az érdemi munka, amikor rájöttem, hogy basszus mit csináltam, miben vagyok és szembesültem a dolgokkal. Nem csak azzal, hogy én miket csináltam, hanem, hogy otthonról miket hoztam el. Mi a hozományom és mi volt eddig. 

Korábban azt mondtad, hogy több szakaszban zajlott a bentléted. 

7 hónapig voltam itt, de az exem kitartott mellettem. Amikor hazamentem a kimenőkre, amikor hazaértem nyitva volt az ajtó, üres sörös-whiskeys üvegek mindenhol. Igazából leszarta velem mi van, mert ő nem beteg. Meg elment egy esküvőre mikor otthon voltam és akkor bekokainoztak, bekristályoztak. Aztán kitalálta, hogy megtámadták az utcán és én nem voltam ott. Akkor nagyon beparáztam, lezártam a terápiát és kimentem. Akkor visszavettek oda, ahol korábban dolgoztam. Viszont itt megint szembesülnöm kellett a kollégákkal, ahogy összesúgtak mögöttem, hogy „na itt a heroinos”. 

Persze mindig én voltam a hibás, meg az anyagos, de olyan szinten kötődtem hozzá, amit mondhatunk társfüggésnek. Állandóan a pupillámat fürkészte, meg teszteltetett, hogy cuccoztam-e megint. Ez ment 4-5 hónapig, én voltam a rossz, meg a szemét. Maradj itt, csináld ezt, csináld azt. Az 5. hónap után meg elkezdődtek a játszmák: Meddig vagy még itt? Minek vagy még itt? Ezeket én behintáztam, mert azt gondoltam, arról szól, hogy ő szeret és velem akar lenni. 

Szóval ezek történtek az első bent léted, a kimenők és a lezárás során. Hogyan kerültél be ismét? 

Sok feszkó volt, nem kerestem elég pénzt. Akkor bevállaltam egy ketrecharc meccset Romániában, kiálltam bunyózni pénztért, mert egyébként Olaszországban is ezt csináltam. Nem kellett volna, hogy ezt a meccset bevállaljam. Ez volt november 5.-én, de akkor már nem voltam jól amúgy, de még nem anyagoztam. Kimentünk Romániába, ott nagyon csúnyán megvertek, beszakadt az arcom. Elvittek orvoshoz és volt ott egy ápolónő, akinek mondtam, hogy a legerősebb fájdalomcsillapítót adják be. Nem gondoltam rá, hogy ez biztos ópiátos lesz. Hazafelé már éreztem, elkezdtem gondolkodni az anyagon. Meg kellett, hogy műtsék az arcom és ott sem szóltam a kórházban, hogy függő vagyok. Ott is opiát származékokat kaptam. Fölkeltve a műtétből még rosszabbul éreztem magam, elvonásom volt. A legrosszabb az volt, hogy a dealer–em meg kb. 250 méterre lakott a kórháztól. Imádkoztam, hogy bárcsak itt lenne és 2 perc múlva már jött. 

Utána volt egyhetes káoszom, újból loptam, hazudtam, nem néztem az emberek szemébe. Aztán lebuktam. A barátnőm pénzt rakott ki az asztalra, hogy, ha ott lesz mire hazajön, akkor együtt maradunk. Természetesen nem volt ott, olyan elvonásom volt, hogy nem bírtam ki. Na így estem vissza. Bár a szenvedélybetegségem nem csak az anyagozásról szólt, hanem tipikus szenvedélybetegként bármi szóba jöhetett, a társfüggés, az anyagozás, stb. Volt, amikor a sportra kattantam rá kényszeresen. Mindig lementem, mert olyat nem lehetett, hogy nem, még betegen is, ha összeestem akkor is. 

Egy hetet anyagoztam és utána visszajelentkeztem a rehabra, akkor kerültem a másik helyre.  

Hogy élted meg, hogy lényegében visszajutottál a kiindulási pontra? 

Ez a visszaesés volt nekem a mélypont, de mégis ez kellett, hogy utána józan tudjak maradni. Arra volt szükségem hogy mindent elveszítsek, ne maradjon semmim, még a kapcsolatok sem. Legyek egyedül és így tudjak felépülni. Hogy úgy meggyötörjenek, hogy ne érezzem magam egy pillanatig sem jól.  Később írtam egy levelet az exemnek és ő válaszolt.  Ugyan azokat a játszmákat kezdte volna írásban is, de valamiért én nem mentem bele, nem válaszoltam neki. Nagyon sokat kellett ezzel dolgoznom, hogy el tudjam őt engedni. Viszont 3,5 hónap után visszajelentkeztem Keresztúrra. Így volt a második terápiám 11 hónap. 

Mi történt a lezárást követően? 

22 hónapot laktam a Válaszútban, ami egy támogatott lakhatás a Széll Kálmán téren. Ez egy nagyon jó lehetőség, nagyon szerettem ott lakni, meg nem is tudtam volna albérletet fizetni. Viszont az első év iszonyatosan nehéz volt kint. Hiába volt támogatott lakhatás, hiába több csoportra is mentem…A rehabon végig arra gondoltam, mert a jövőbe vetett hitem végig nagyon gyenge volt, hogy nem lesz nekem barátnőm, hol fogok lakni, milyen munkám lesz, milyen társaságom lesz, nem lesz közösségem, stb. Nem az aktuális jelennel foglalkoztam, hanem mindig egy jövőbeli pillanattól féltem. Meg még attól is féltem, hogy megint visszaesem.  

A nehézségek ellenére szerettem a Válaszútban lakni, mert iszonyatosan sokat beszéltem, meséltem magamról. Aki ott volt annak kinyomtam, hogy  mi van bennem. Önkénteskedni is elkezdtem egy hátrányos helyzetű fiatalok klubbjában heti egyszer. Szerencsém volt, mert egyből el tudtam helyezkedni. Egy amerikai multinál dolgoztam majdnem 2 évet, nem is volt rossz pénz. Nagyon nehéz volt, tipikus vérszívó, hajcsár főnököt fogtam ki, aki fél évig szivatott, de nem gondoltam azt, hogy feladom. Sőt ott akartam maradni, mert a józanságomat valamilyen szinten oda kötöttem. De fél év után nagyon megszeretett, látta, hogy bármit rám bíz, bevállalom, megcsinálom, ott maradok.  

Ezután kerültél a rehabra, mint munkatárs? 

2 év után volt egy üresedés, így hát felmondtam, akkor meg a főnököm alig akart elengedni. 1 hónap volt a felmondási idő és minden nap odajött hozzám, hogy maradjak. Volt egy elbeszélgetés, de olyan itt, mintha otthon lennék. Ismerem minden szegletét, jól mozgok, átlátom a terápiás dolgokat és igent mondtam rá….mondjuk az első fizetésnél majdnem sírva fakadtam….de nem ez a lényeg. Azóta dolgozom itt, mint munkatárs. 

Ahogy meséltél többször is nagyon megérintett ez a történet. Mintha azt láttam volna a te arcodon is, hogy egy picit újraélted ezeket, amiket elmondtál. 

Mindig újraélem. Elég érzékeny típus vagyok, szerintem azért is tudok itt dolgozni. Elég gyorsan ráhangolódom az emberekre, az érzéseikre, az állapotukra. Empatikus vagyok, még, ha a külsőm nem is ezt tükrözi. Ezzel azért még foglalkoznom kell. Pillanatokra átélem, megélem ezeket a dolgokat és aztán tovább engedem. Hosszútávon már nem befolyásolja a napomat. Jó azt érezni, hogy már nem tartok ott, meg megérteni magamat, a működésemet. Mindig van, amikor vádolom magamat, főleg a párkapcsolati dolgok mennek nagyon nehezen, de aztán átgondolom. Persze minden szakember azt mondja, hogy „honnan indultál és most hol vagy”… 

Amúgy a rehab után, amikor kimentem és visszajöttem, mint munkatárs, el kellett végeznem az OKJ szociális gondozóit és utána, a nagy mumust, az érettségit. Azt két éve raktam le és most már az egyetemen vagyok, mint másodéves szociális munkás. Meg még utána is vannak távlati terveim, tanulni. A célok nagyon fontosak, nekem legalább is. Tudjam, hogy merre megyek, hogy mondjuk 5 éven belül mit fogok csinálni. Bár azt gondolom, ugyan ezt. Ez most egy ilyen szakasz az életemben, de nagyon jó érzés volt megfogni az egyetem kilincsét. 

Ez egy jó lehetőség és úgy gondolom, nagyon fontos, hogy legyen cél, bármi is a helyzet, amiben éppen élünk. Viszont, most, hogy így összefoglaltad nekem az életedet, mit gondolsz, mi lehet az oka, a magja ennek a szenvedélynek? 

A szenvedélynek? Mindenféleképpen a családi hátteremből indul ki. A meg nem értettség, a kirekesztettség, hogy nem kaptam otthon szeretetet, figyelmet, törődést, pozitív dolgokat. Folyamatosan csak a negatívokat. Ebből alakult ki egy megfelelési kényszerem is. Nem mondtam, de világbajnok, európabajnok vagyok, nagyon sok sport sikerem van többféle küzdősportban. Aztán a cross fitben is most európabajnok vagyok. Mindig a spiccen kell lennem. Abban, amit csinálok, ott mindig mindent elérek, mert állandóan apámnak a szavaira akarok tudat alatt reflektálni. Hogy „soha nem lesz belőled semmi”, „hülye leszel”, „elmész a versenyre kiesni? minek mentél?”. Mintha neki vagy mindenkinek akartam volna megmutatni, hogy érek ennyit, van bennem ennyi. Tehetséges vagyok, szerethető vagyok.  

Ezeknek a hozadéka, az otthonnak, a gyerekkornak, hogy mindig a periférián voltam. Szégyelltem a családomat, szégyelltem, ahogy lakunk. Úgy éreztem magam, mint egy  puzzle, ami nem tud beilleni sehova. A társas magány, mert nagyon magányos embernek gondoltam magam. Párkapcsolatokban is nagyon kell nekem az, hogy egy szinten legyünk érzelmi intelligenciában. Akivel nem tudok elbeszélgetni, azzal nem érzem magam jól. Nem kell mindig így beszélni, de ha nincs meg a mélysége a dolgoknak, ott nem érzem jól  magam.  

Üzensz-e vagy tudsz-e javasolni esetleg valamit azoknak, akik hasonló cipőben vannak, mint, amiben te voltál? 

Kérjenek segítséget! Merjenek segítséget kérni. A bizalmat nagyon nehezen adják meg az emberek. Én már simán, nyíltan beszélek magamról, mert megtanultam. Viszont egy anyagos, aki kint van, vagy egész életében bujkált, vagy rejtegette magát az nem fog magáról beszélni. Tehát merjenek segítséget kérni, mert sokkal jobb így élni. 

Felhasznált irodalom: 

American Psychiatric Association. (2014). DSM-5 referencia-kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Oriold és Társai Kft., Budapest.

BNO-10 zsebkönyv. (2004). Animula Kiadó., Budapest

Füredi J., Németh A., Tariska P. (2002), A pszichiátria magyar kézikönyve. Budapest: Medicina kiadó

http://www.revkecskemet.hu/pdf/Addiktologiai_alapfogalmak_2008_februar.pdf 

További elemzéseink, amelyek érdekelhetik