Hogyan határozhatja meg a családunk egész életünket és a kapcsolatainkat? Vajon hány pofon szükséges ahhoz, hogy be tudjuk ismerni saját magunknak, hogy ez így nem mehet tovább? Hogyan találhatjuk meg a céljainkat, ha nagyon sokáig csak az anyag volt a cél? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat az egyik rehabilitációs intézet munkatársával, aki maga is szerhasználó volt. A Drogkutató Intézet Drognapló sorozatában esettanulmányokat mutatunk be, ahol pszichológus szakemberünk beszélget drogfüggőkkel, rehabilitáción résztvevőkkel, valamint a szerhasználat által egyéb módon érintett személyekkel. Anonim történet.
Mesélj magadról, hogy kerültél a rehabra? Milyen kapcsolatban állsz a szerhasználattal? Mit érdemes tudni rólad?
Lassan 4 éve dolgozom itt a misszióban, munkakoordinátor és mentor vagyok heti 40 órában. Itt is gyógyultam, 18 hónapot töltöttem el itt és egy másik helyen, így két terápiám is volt. Volt egy 7 hónapos és egy 11 hónapos. A kettő között kimentem, de nem voltam kint sokáig, nagyjából két hetet anyagoztam, visszaestem és akkor kerültem a másik rehabilitációs intézetbe, de onnan 3,5 hónap után visszajelentkeztem ide. Azt gondolom, hogy felépült szenvedélybeteg vagyok, viszont a vonásokat továbbra is hordozom. Sokat edzek, sportolok, cross fittezek, küzdősportokat csináltam egész életemben. Nagyon szeretek itt dolgozni, szeretek itt lenni.
Ha jól értem felépült szenvedélybetegként vagy most mentori, vezetői pozícióban.
Igen, de itt nálunk nem csak a fiúkkal kell dolgozni, hanem minden mentornak van valami egyéni feladata is. Én munkarehab vezető vagyok. Itt a házban a fiúk csinálnak mindent és a délelőtt folyamán ki kell osztani ezeket a munkákat. Vasalás, főzés, takarítás, mosás, kertgondozás. Ennek a felelőse vagyok én, plusz még adminisztratív feladataim vannak. De hozzám tartozik a flotta is. Én papírozom, ha le kell vizsgáztatni vagy gumicserét, olajcserét kell csináltatni az autóknál.
Ezeken a feladatokon kívül hányukkal foglalkozol személyesen?
Most jelenleg csak egy mentoráltam van. Több volt, de kettő most fejezte be a terápiát.
Ez jól hangzik, azt szűröm le ebből, hogy elég sikeres, amit csinálsz, jól működik a támogatás és haladnak a fiúk.
Azt gondolom, hogy igen. Nagyon szeretek itt lenni, átlátom a terápiás mozzanatokat, minden egyes ilyen fázist végigjártam, többször is és gyorsan kapcsolódom a fiúkhoz, eléggé empatikus vagyok. Bár elsőre nem ezt gondolják, mert elég nyers vagyok, ezért általában az első időben azt gondolják, hogy nem vagyok egy jó csávó. Aztán egy bizonyos idő után, amikor már hasonlóan gondolkodunk, a józanság lesz a fő cél és ennek mentén tudunk dolgozni, akkor rájönnek, hogy jó szándékaim vannak.
Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
Azt, hogy önmagam lehetek. Itt önmagam vagyok, beszélgetek sokat és talán azt, hogy megértem őket. Szerintem gyorsan kapcsolódom. Kint nem annyira, a civil életben kicsit zárkózottabb vagyok, de itt teljesen más. Mivel hasonlóak voltunk, hasonlóak vagyunk, egy cipőben járunk vagy jártunk. Ez szerintem, ami ad egy kis pluszt ennek az egésznek.
Megtennéd, hogy mesélsz nekem arról, hogy hogyan, mikor találkoztál a kábítószerrel? Hogyan alakult ez a pályafutás, hogy most itt vagy és beszélgetünk?
Dunaharasztiban nőttem fel, egy nem átlagos családban, ahol négyen vagyunk testvérek. Apám agresszív alkoholista volt, már meghalt 2012-ben. Anyám meg egy társfüggő szerintem, vagyis nem is szerintem, hanem biztos. Visszagondolva, hogy én is ezzel foglalkozom, már látom ezeket a dolgokat. Egy egyszobás kis házban éltünk, 16 m2-en. Volt benne egy franciaágy, apám, anyám, volt egy emeletes ágy, alul a nővérem én fönt és volt mellette még egy ágy, ott a nagyobbik nővérem és egy kiságy, az az öcsém. Volt még egy szekrénysor és ennyi fért be a házba. Ez csúnyán hangzik, de volt egy kinti wc és éjjel nem mentünk ki, hanem volt egy vödör és oda pisilt mindenki. Ezek technikai adatok, de mégis hozzá tartozik szerintem az én függő személyiségem kialakulásához. Így nőttem fel, szűkös helyen. Elég sokáig, túl sokáig is.
Apámnak voltak személyiségzavaros dolgai is, ha be volt rúgva, akkor erősen bántalmazott és nem csak testileg, nem csak fizikálisan, hanem hangvételben is, kontaktban is folyamatosan. Másnap meg azt mondta, hogy ” én nem csináltam semmit, miért mondjátok ezt?”. Olyanokra emlékszem, hogy feküdtünk az emeletes ágyon, még kisgyerek voltam és akkor mindenki: „pszt…most jön haza, maradjatok csöndben…..”. És akkor berúgta az ajtót, letépett az ágyról és vert minket. Nem egyszer próbáltunk menekülni is. Amikor jött haza és elkezdett örjöngeni, akkor fölpakolt a kis család és futás valamerre ki. Igazából nem nagyon tudtunk sehova menni. Ezt minden nap eljátszotta és ezért alakult ki bennem, mert apám is ilyen volt, az, hogy nem nagyon szeretem a megbízhatatlan embereket vagy azokat, akiknél nem tudom mire számíthatok. Mindig elhitette, hogy „jaj..hát nem lesz semmi” és mindig próbáltam bízni és nagyon sokszor magamban kerestem a problémát, hogy én vagyok ennek az oka, engem nem lehet szeretni.
Hogyan hatott mindez a kapcsolataidra?
Az iskolás éveim úgy teltek, hogy kettős személyiségem volt. Bent az iskolában eljátszottam, hogy miden csúcsszuper és én vagyok a laza meg a bevállalós srác, otthon meg volt a rettegés, hogy nem tudtad, hogy mire számíthatsz, hogy fogsz hazamenni, mi lesz otthon, miért kapsz. Nem voltak barátaim, nem mertem senkit áthívni. Nem csak az, hogy apámék ittak, hanem eljött az a 12-14 éves korszakom és hogy hívsz át valakit, amikor szégyelled, ahogyan élsz? Akkor nem tudtam senkinek elmagyarázni, ezért én sem nagyon mentem máshova. Végül egy-két gyerekkori barátom lett, akik ugyan ilyen körülmények között laktak és apáink összejártak. Ott nem szorongtam tőle, hogy vajon mit gondolhatnak rólam. Az állandó szégyen és szorongás nagyon meghatározta az életemet. Nem tudtam normális emberi kapcsolatokat kialakítani ezért sem, meg példa sem volt otthon rá. A kocsmába járás, a gépezés az volt persze. Volt, hogy az apám örökölte az ő apjának a házát és azt a pénzt elgépezték anyámmal. Gyerekként azt gondoltam, hogy soha nem leszek olyan, mint apám, hogy ez gáz és, hogy nem fogok inni soha. Persze nem így lett.
Volt mindennek köze ahhoz, hogy elkezdtél drogozni?
Mivel otthon nem éreztem magam jól, elkezdtem keresgélni. Már 8-9 évesen elkezdtem birkózni, 14 évesen már tök jó kiállásom volt és különböző brigádokhoz csatlakoztam. Végül velük is indult az anyagozás, 16 évesen, menőségből. Extasyval kezdtem el, egy pénteki bulin. Azt sem tudtam, hogy mi az amúgy, de fel akartam vágni, meg mutatni, hogy én bevállalós vagyok. Annyira jól sikerült, hogy húsz évig anyagoztam, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Azt az űrt, azt a szeretethiányt, azt a megértéshiányt, nem tudom, azt a valamit, ami mindig is hiányzott az életemből, azt gondoltam, hogy ez az, megtaláltam. Éjszakákon keresztül toltam. Discokban az exet toltam és egyszer volt egy lánynál egy kis speed és megkóstoltam azt is. Elég gyorsan rákattantam az amfetaminra.
Milyen hatással voltak rád?
A 8 általános után épületasztalos lettem, mert apám is az. Persze nem akartam az lenni, de nem igazán voltam akkor tudatos. Akkor még jól tanultam, nem nagyon anyagoztam. Aztán jött az anyag, először csak hétvégente, aztán voltak időszakok, 16-17 éves korom körül, amikor gyakrabban, ennek következtében az iskolából is kirúgtak. Aztán felvettek 2 éves érettségire, de az első év után kibuktam, mert péntek-szombat anyagoztam és hétfő-kedd nem mentem be és eltanácsoltak. Elkezdtem kallódni és amfetaminoztam nagyon sokat. Speedeztem inkább, mert úgy szerettem anyagozni, hogy azért a kontrollt ne engedjem el. A kontrollmániám megvolt már akkor is, de folyamatos feszültség és szorongás is volt bennem, akkor sem tudtam nagyon ellazulni. Az ellazulás csak akkor ment, ha, mondjuk szétexeztem magam és megittam rá vagy egy fél liter pálinkát. Nem volt olyan nap, hogy ne speedeztem volna és eléggé szorongtam, ha nem volt nálam 1-2-3 gramm, azt így mindig megteremtettem. Ment ez az időszak, ilyen 19-20 éves koromig. Akkoriban már elköltöztem otthonról, mert jól kerestem, kaszinókban dolgoztam, összejöttem egy lánnyal, de hiába voltam vele 2 évig, igazából normális kapcsolatot sosem tudtam kialakítani, mert nem tudtam, hogy kell működtetni egy kapcsolatot. Ekkor nem anyagoztam, mert ő volt az anyagom, de, amikor nem volt elérhető vagy elment vagy összevesztünk, akkor egyből elkezdtem anyagozni.
Az amfetaminon kívül használtál más szereket is?
Volt egy ismerősöm, akivel együtt anyagoztunk és ő mutatta meg, hogy milyen a heroin. Hát arra rácuppantam rendesen, de hál’ istennek a pénzem is elfogyott gyorsan, meg Dunaharasztiból nagyon macerás volt feljárni Zuglóba heroinért. Visszaváltottam a speedre, viszont ugye már megízleltem a heroint, meg az elvonását is, mert 4-5-6 hónapig heroinoztam. Nem is tudtam mi az az elvonás, egyszer csak gondoltam, nem megyek be Pestre és akkor rosszul lettem. A kábítószer mellé még kialakult a gépezés is. Ha be voltam speedezve, bementem egy kocsmába vagy kaszinóba és az istennek nem tudtam onnan eljönni. Mintha oda lettem volna ragasztva. Egy mókuskerékben voltam. Akkoriban ácsként dolgoztam, pénteken megkaptam a fizetést, már várt a dealer–em, megvettem a speedet és az első kocsmába bementem, a gépbe egy óra alatt el is szórtam a pénzt. Utána ment a fejvakarás, a depresszió, hogy jaj megint mit csináltam? Hosszú évekig ebben voltam, nem tudtam ebből kilépni. Visszagondolva, egyszerűen képtelen voltam ebből magamtól kitörni.
Mi történt ezután?
Teltek az évek közben összejöttem egy lánnyal, 28 évesen, egy goa partyn. Kicsit abbahagytam a kábítószerezést, összeköltöztünk, beköltöztünk Pestre. Mivel ő tetoválóművész volt, rendszeresen, több hétig tartózkodott külföldön és akkor én már egyből droghoz nyúltam. Így hát ismét elkezdtem heroinozni 27-28 évesen, mivel szerintem az én szerem az a heroin. Megnyugodtam tőle. Mindig, amikor hazajött, akkor leálltam, nem cuppantam rá annyira, megvolt a kontrollom.