Drognapló sorozatunkban olyan személyekkel készítünk interjút, akik valamilyen módon érintettek a szerhasználattal kapcsolatban. Következő írásunkban Papp Ákos történetének folytatását olvashatjátok, aki előző cikkünkben saját függőségéről és felépüléséről, valamint hivataásáról mesélt Intézetünknek. Interjúnk második részében Ákos művészeti tevékenységébe, illetve annak önkifejező és segítő funkciójába vezetjük be olvasóinkat.

Egyik írásodban így fogalmazol: „a szenvedélybeteg embereket sajátos gondolkodásmód és érzésvilág jellemzi”. Ez alatt mire gondolsz pontosan?

Sokféleképpen nevezik a szenvedélybetegséget. Ha valakinek naponta kell valamilyen szert használni, az azt jelenti, hogy ő nem tudja ebben a világban magát jól érezni. A szerrel foglalkozás kitölti a gondolkodást, a vele való kapcsolat foglalkoztatja, a megszerzése, a használata, hiszen abból indul ki, hogy innom/használnom kell, és ehhez alakítja a gondolatvilágát is.

A hazugság, mások hibáztatása is a folyamat részévé válik, miközben érzései eltompulnak, gondolkodásában nagy a kavarodás, a valóság keveredik a függőséggel kapcsolatos képekkel, talán már ő maga sem tudja mi a valóság és mi nem az. Ha valaki leül velem szembe, nekem soha nem az az első kérdésem, hogy mennyit iszol, vagy mennyi drogot használsz. Én arra vagyok kíváncsi, hogy ő hogyan gondolkodik erről, hogyan pozícionálja ebben a dologban magát. Nem a mértékegység számít, ilyen szempontból nincs jelentősége, hogy fél deci vodkát iszik meg, vagy fél litert (a fizikai tünetek szempontjából persze fontos). Ha ez neki beépült szervesen az életébe, a gondolkodásmódjába, és eköré szervezi a napját, az a probléma az igazán lényeges. Nyilván nekem magamból is ismerősek ezek a gondolati egységek, mint az őszintétlenség, a bagatellizálás, a világgal való háborúzás. Ez nagyon jellemző a függőkre. Ha leülünk beszélgetni, általában két markáns dolog fordul elő: vagy nagyon haragszik a világra, vagy nagyon fél. És attól, hogy valaki már mondjuk nem is használ szert, vagy nagyon keveset, attól ez a látásmód megmarad, ha nem végez vele önismereti munkát. Ez a gondolkodásmód nagyon tapintható és sokáig tudja az ember ezt úgy csinálni, hogy közben „normálisan” éli az életét. Én is közben dolgoztam, diplomákat szereztem. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akár magas pozícióban lévő emberekkel, akik el tudták játszani, hogy jól érzik magukat, jól élnek, miközben a hibás gondolkozásmód ott futott a fejükben, a szégyen, a bűntudat, a harag, és egyszerre érezték magukat mindenhatónak és tehetetlennek. Ebben az ellentmondásos, tagadással nehezített helyzetben van nagy jelentősége, hogy a segítő hogyan tud rávilágítani a fals, hamis világlátásra. A tévedést pedig belátni, ha arról van szó, hogy az életem vakvágányra futott, nagyon nehéz és fájdalmas. Senki nem szereti vesztesnek gondolni magát, márpedig egy függő esetében ez elkerülhetetlen.

Pár hónapja megjelent a könyved, „Önéletbaj” címmel. Hogyan tértél a művészi kifejezés útjára?

Már nagyon fiatalon az írás önkifejezési és önismereti tevékenység volt az életemben. Később bejött a fotózás is. Amikor elkezdtem tudatosan a változásra koncentrálva élni, úgy döntöttem, hogy a függőséggel kapcsolatos énemet is beledolgozom a kreativitásba. Én ezt bevállaltam, nem foglalkoztam vele, hogy ki hogyan vélekedik erről. Sokszor éreztem azt, hogy a munkamegbeszéléseken nem tudom jól elmondani a saját gondolataimat. A szakmai sablonszövegekkel sem tudtam mit kezdeni. Aztán egy tudatos döntés volt az, hogy elkezdtem írni, majd azokat fotókkal párosítani. Ezek a szövegek és fotók arról szólnak, ahogy szétcsúszik egy élet és keresi a kiutat ebből az pokolból, hogy ismét összeálljon, újrakezdjen mindent. És az a jó, hogy nem csak azok értik meg, akik saját maguk érintettek, hanem a szakmabeliek is. Ugyanis egy kicsit nem szakmai nyelven megfogalmazott módon azt az érzésvilágot tudom odatenni eléjük, amit a klienseik is átélnek. Szól a hozzátartozókhoz, és azokhoz, akik egész egyszerűen érdeklődnek a témában, vagy csak nyitottak a művészet felé.

Az írás és a fotózás hogyan segített neked, amikor még aktívan használtál szert?

A fotózás akkor jött, amikor már végleg abbahagytam az alkoholfogyasztást. Az írás az végig ott volt az életemben. A papír előtt néha mertem őszinte lenni. Sajnos a függők esetében ez egy komoly probléma, nálam is az volt. Tényleg elhiszi az ember, hogy ez bagatell, ez nem probléma. Közben meg az életem megy tönkre. Az írásaimban viszont le mertem írni ezeket, és ahogy gyűltek ezek az írásos anyagok, szembesültem velük. Nagyrészt megtartottam a legkorábbi írásaimat is, bár néhány közülük sajnos eltűnt. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy írjon, naplót, bármi ilyesmit. Én egy időszakban névtelenül blogot is vezettem. Segített abban, hogy ki tudtam fejezni az érzéseimet. Nagyon nehéz egy függőnek az érzéseket meghatározni, azon kívül, hogy haragszik és fél. Ez a hosszú időszak, amit én eltöltöttem alkohollal és gyógyszerekkel, nem zajlott folyamatosan szerhasználattal. Volt benne, gyakran néhány hét vagy hónap, egy évnyi, sőt, másfél évnyi szünet is, ami nagyon becsapó. A legnehezebb az benne, hogy az ember valahogy nagy nehezen leáll, és azt hiszi, győzött. Eltelik pár hónap, egy év, másfél év, majd újra beleesik ugyanabba a verembe. Születtek úgy is írások, hogy józan voltam, nem ittam, nem szedtem gyógyszereket, de a gondolkodásom az aktív volt. Ezek átjönnek a könyvből. A fotók pedig az érzésvilágomat tükrözik. Képekben gondolkodom, a képekhez pedig történetek kötődnek.

Másokkal hogyan tudsz a művészeti alkotásaidon keresztül kapcsolódni?

2019-ben „Ébredéstörténet” címmel, négy helyszínen mutattam be a fotóimat és a szövegeket. A felépülésemre húztam fel ezt az egész dolgot. A kiállítások nyitva tartása idején több ismerős megkeresett, és nem csak gratuláltak, hanem szerettek volna velem beszélgetni. A sokadik hasonló alkalom után tudtam, hogy segítséget is kérnek saját, vagy hozzátartozóik érintettsége miatt. Havonta legalább 3-4 emberrel találkoztam ebben az időszakban. Egy részük a szakmából, más részük személyes ismeretség révén keresett meg. A kiállítás 4. helyszínén – egy országos hírű rehabilitációs intézményben – otthagytam az anyagot úgy, ahogy van. Már két éve Intaházán vannak a képek és a szövegrészletek abban a szobában, ahol a csoportfoglalkozásokat tartják, és használják őket a terápiában. Ez nekem nagyon nagy öröm. A pszichológus szerint a pszichiátriai problémával élők és az addiktológiai betegek nagyon rá tudnak érezni a képszövegekre. Az, ahogyan próbáltam a képeimmel és a szövegeimmel boldogulni, valószínűleg sokakat megérintett. A kreativitásban a fanyar humoron, az esendőségen, esetlenségen, esetlegességen, a hibák megmutatásán keresztül tudok kapcsolódni másokhoz. Ez a nyitás jelent közösséget, miközben a mindennapokban távol tartom magam a tömegtől.

Nagyon szépen köszönjük Papp Ákosnak az együttműködést és az interjút, minden jót kívánunk!

További elemzéseink, amelyek érdekelhetik