Olvasási idő: 15 perc

“Hidat képezünk a normik és a drogosok között” – interjú a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon pszichológusával

Szerző
Szitár Ádám
Dátum
2021.05.19.

„Nagyon sokan vannak, akik nem is jutnak el hozzánk és itt jön be, hogy ez már nem csak addiktológiai kérdés, hanem társadalmi is” – mondja Gábor a MRE KIMM Drogterápiás Otthonának egyik mentora. A Drogkutató Intézet Drognapló sorozatában esettanulmányokat mutatunk be, amelyekben pszichológus beszélget drogfüggőkkel, rehabilitáción résztvevőkkel, valamint a szerhasználat által egyéb módon érintett személyekkel. Milyen pszichológusként függőkkel foglalkozni és mi a lényege egy hosszú, bentlakásos terápiának? Gábor története.

Mesélj kicsit magadról! Mit érdemes tudni rólad?

Én a Válaszút Drogkonzultációs Irodában kezdtem el önkénteskedni, ez volt az első hivatalos kapcsolatom a drogterülettel. Az egész inspirációja egy kicsit számító volt. Már BA-ra jártam, pszichológiára és megtudtam, hogy az egész önkénteskedést elszámolják a mester felvételinél. Gondolkodtam, hogy hova mehetnék és volt egy lehetőségem. Egy családi kapcsolaton keresztül tudtam menni a Válaszútba.

A drogfogyasztásra általában, mint betegségre, vagy mint egészségügyi, társadalmi problémára szoktunk gondolni. Hogyan alakult az érdeklődésed a szerhasználattal kapcsolatban?

Mindig érdekelt a drogterület. Ez oda vezethető vissza, hogy már gyerekkoromban is nagyon szerettem rockzenét hallgatni, és sok zenésznek az életében komoly szinten megjelennek a kábítószerek. Sokan drogfüggők lettek, amibe akár bele is haltak. Kettős volt ez nekem, hogy nagyon szerettem azt a zenét, nagyon közel éreztem magamhoz a mondandóját, de közben az az életstílus nagyon távol állt tőlem. Nem értettem, hogy akik érzelmileg ennyire közel vannak hozzám, azok hogy lehetnek életvitelben mégis ennyire távol. Ezt meg akartam érteni, így közel került hozzám a téma. Elkezdtem megérteni, hogy mi lehet egy függő személyiség mögött, bár akkor még személyesen nem találkoztam eggyel sem. Az egyetemi képzésben azt láttam, hogy sok szaktársamat taszította ez a téma. A legtöbben nem akarnak függőkkel foglalkozni, továbbá nagy a kiégés veszélye. Ennek ellenére engem nagyon érdekelt és arra gondoltam, hogy az önkénteskedés kapcsán ezt ki tudom használni.

Ekkor kerültem a Válaszútba. Eleinte tűcserét csináltam és portásként dolgoztam. Szerencsés helyzetben voltam, mert munkaerőhiány volt így elég sokat jártam le. Egy idő után az ottani pszichológus megkért, hogy vegyek részt a hozzátartozói csoportfoglalkozáson. Először csak megfigyelőként, aztán folyamatosan én is egyre inkább aktív részese lettem az alkalmaknak. Ez kb 2-2,5 évig tartott.

A tűcsere program anonim módon, tiszta és biztonságos forrásból származó eszközöket biztosít azok számára, akik intravénás szerhasználók. Ez a HIV és a Hep-c fertőzések megelőzése mellett egy kapcsolódási pont is a civil társadalomhoz. Lehetőség van melegedni, beszélgetni, teázni vagy ha nagyon rosszul van valaki, segítséget tud kérni.

Aztán mesterszakon voltam már, az utolsó évben és szerettem volna ezt komolyabb szinten űzni. Pozitív visszajelzéseket is kaptam, szerettek velem dolgozni. Ekkor szerencsét próbáltam a ráckeresztúri rehabokon. Nyáron még nem volt hely, de aztán ősszel kaptam egy levelet, amiben interjúra hívtak. Így alakult, hogy a felnőtt házban elkezdtem dolgozni 2017. decembertől, mentor pozícióban. 2018 tavaszától már teljes állásban ott dolgoztam. A pszichológus végzettségemet vittem oda, de azért sokkal közelebb vagyok a kliensekhez. Azt gondolom, hogy a „jelentős mások” vagy az Erving Goffmann-i terminológiával élve a „bölcsek” csoportjához tartozom ott, akik nem sorstársak, hanem valamilyen szempontból kívülről jöttek erre a területre. Mi egy hidat képezünk a normik és a drogosok között.

Te is azt a szakzsargont használod, hogy „normi”.

Igen, rendesen átvettem ezeket a kifejezéseket, ami ott jellemző. Például én is érzem, hogy a civilek, a „normik” sokszor idegenkednek ettől az egésztől, de kell egy ilyen hidat képezni, különben sokan nem tudnak visszailleszkedni később.

Úgy érzem, ez egy érdekes kombináció, hogy soha nem voltál függő, viszont pszichológus vagy.  Tapasztaltál-e nehézséget emiatt, hogyan sikerült beilleszkedni közéjük? Mit ad ez hozzá, vagy esetleg mit vesz el?

Ezt a pszichológusi szakmai szemüveget tudom bevinni. Az, hogy tudom képviselni ezt a szemszöget, egy plusz faktor, amit figyelembe kell venni. Tehát elmondja a volt szenvedélybeteg kolléga, hogy ő hogy látja az adott helyzetet, majd én is beleviszem a saját szempontjaimat és ezekből így szépen összerakjuk, hogy mi is lehet a történet. Egy stábülésen úgy ülünk ott, hogy a legtöbb tag gyógyult szenvedélybeteg, persze képzettek a munkatársak is, de a tisztán pszichológiai szemléletet én szoktam képviselni. Egyébként én is sokat finomodtam ebben. Emlékszem, amikor odakerültem nagyon képviseltem egy merev, akadémikus vonalat, aztán rájöttem, hogy ez ebben a közegben nem fog működni. Szerintem sokan vagyunk ezzel, hogy kikerülünk az egyetemről és akkor szembesülünk azzal, hogy a valóság más, mint, amit tanítottak.

Az első ilyen szembesülésem az volt, amikor az első mentori kimenőmre mentem egy sráccal. Ezt a srácot elég messze kellett vinnem a rehabtól és amikor beültem mellé a kocsiba, akkor éreztem, hogy ez kb. egy 3,5 órás út lesz és itt nem fog működni, hogy felveszem a távolságtartó pszichológus szerepet. Később ahogy egyre több tapasztalatot szereztem rájöttem, hogy hol csináltam benne hibát, hol engedtem egy játszmának és hogy hol kellett volna szorosabban fognom a gyeplőt.

Ez azt jelenti, hogy amikor a kliens a próbaidőt és az első fázist (4 hónapot) már végig csinálta, akkor a mentorával elmennek meglátogatni az otthonát, a családi házat, megnézni a környezetet, ahol élt, ahol drogozott.

Ha jól értem rugalmasabb határokra van szükség, nem úgy, mint például egy analitikus terápiában.

Fontos, hogy az ilyen területeken, ahol egész nap kontaktban vagyunk az ellátottakkal és nem csak az adott foglalkozások erejéig, ott a folyosói beszélgetések is működjenek. Szóval amellett, hogy képviselem a szakmai vonalat, képesnek kell lennem arra, hogy amikor vége egy csoportnak és kimegyünk kávézni, akkor el tudjak beszélgetni a kliensekkel és úgy is hiteles maradjak. Sok munkám volt, amíg megtaláltam ezt az egyensúlyt, ezt az optimális távolságot, amiben szakmailag is elfogadnak, de annyira közel is legyek a srácokhoz, hogy megbízzanak bennem és megnyíljanak előttem. Hogy ne érezzék azt, hogy a csoportok erejéig leereszkedem közéjük, megmondom a tutit, aztán magamra zárom az ajtót. Nem csak az én hozzáállásom alakításához kellett 1-1,5 év, de ahhoz is, hogy kitapasztaljam a drogosok személyiségműködését és tudjak reagálni, akár hirtelen, egy-egy ártatlannak tűnő kérdésre is.

Miért pont 1-1,5 év?

Van egy nagyon bonyolult szövevénye, hogy hogyan működik a terápiás ház. Alapból 1 éves terápiát ajánlunk és ebből következik, hogy azt a körforgást minimum egyszer végig kell csinálni ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. A nyári egyhetes túrák, a karácsonyi időszak, ezek mind kellenek. Tehát egy év után már láttam, hogy miről van szó és még egy fél év kellett, hogy tényleg tudjam. Belefutottam egy-két hibába is és már tudtam, hogyan kell reagálni. Úgy álltam hozzá, hogy ha egyszer átejtenek, akkor a másik a hibás, de ha másodszorra is hagyom ugyanazt, akkor az már az én hibám. Most már elmondhatom, hogy nagyon kevésszer van váratlan helyzet, amikor nem tudom, hogy mit kell csinálni.

Az eddigi tapasztalataid alapján, mit gondolsz, milyen a függő személyiség? Van-e egy fő tulajdonság, ami mindenkiben megvan és e mellé mindenkinek van valamilyen egyéni temperamentuma vagy teljesen különböző minden szerhasználó?

Örülnék, ha most rá tudnék mutatni egy adott tényezőre, ami mindenkinél ott van, de nem tudok. Ez talán abból is adódik, hogy én ott vagyok közöttük és mindenkit egy egyéniségnek látok. Ha kellő időt eltöltök egy adott emberrel, akkor kialakul az egyéni sztorija, hogy honnan jött, milyen gyerekkori traumái voltak, mikor kezdte a használatot, mit használt, melyik szülője volt neki ott. Annyiféleképpen áll össze a történet, hogy nem tudnám így megmondani mi az. Talán amiatt is van, hogy a drogozás fedőtünet szokott lenni és ahogy az megszűnik, kijön az alapszemélyisége. Úgy is mondhatom, hogy mindenki megtalálja a saját szerét és az valamilyen szinten kiegészíti azt, ami hiányzik neki, vagy amit el akar fedni, amit fel akar erősíteni.

Miből fakad az, hogy már nem érnek váratlan helyzetek?

Vannak azért alapmotívumok, tipikus karakterek. Kell ehhez egy első megérzés is, hogy látod valakin, hogy ő mondjuk agresszívabb lesz és lehet sejteni, hogy előbb-utóbb ki fog fakadni és arra valahogy majd reagálni kell. Minden este van napi beszámoló, hetente pedig stáb értekezlet és ezekből össze tudjuk állítani, hogy merre halad a ház. Ilyen szempontból kicsit én is függő vagyok, mert minden este elolvasom mi történt aznap. Olyan ez, mint egy folytatásos regény, lehet látni, hogyan alakul, mik azok a sztorik, amik kiéleződnek majd.

Lehet már sejteni, hogy ha lesz valakik közt konfliktus, így arra tudunk lélekben készülni. Vagy például ha látszik, hogy valaki el akar menni, mert elege volt, akkor arra is tudjunk figyelni.  Olyan is előfordult, hogy valaki közölte, hogy elmenne a terápiája 6. hónapja körül. Ekkor azt csináltam, hogy végig kérdeztem, mivel fog telni a következő hete. Elképzelése szerint a személy egy hétig pihenne, de utána már nem volt semmilyen terve és végül belátta, hogy valószínűleg abból egy visszaesés lenne. Valójában nagyon elege volt már a bezártságból, amit meg is értek, mert ekkorra már nyomasztó szokott lenni. Sokszor ilyenkor csak egy kis figyelmet szeretnének, de van olyan is, aki azért akar balhét kirobbantani, hogy kirakjuk. Ezekre nagyon figyelünk, hogy meg tudjuk akadályozni. Persze nem lehet mindenkit visszatartani, ha valaki anyagozni szeretne, az úgy is meg fogja tenni.

Mi az, ami ezt segít megkülönböztetni?

Annak is vannak előjelei. Csinál kis balhékat, munkaterápián nem dolgozik, nem tartja be a szabályokat stb. Meg azt is érdemes tudni, ki miért van itt. Ha maga miatt, akkor valószínűleg nem fog balhézni, ha el akar menni, akkor elmegy. Aki például elterelés miatt van ott, vagy a családja nyomja be, tehát külső kényszer miatt, ő jobban jön ki abból, ha csinál egy balhét. Ekkor elmondhatja, hogy mindent megpróbált, nem ő a hibás, el lett küldve.

Ezek alapján úgy gondolom, hogy nagyon sokrétű és állandó figyelmet igényel a terápiás házban való munkád. Hogyan befolyásolják a körülmények a mentori tevékenységedet?  Milyen feladatokat látsz el?

Jól látod, hogy nagyon sok részletből áll össze ez a munka, de ez közvetlenül nem terhel le minket, inkább csak annak a szépsége, hogy bent vagyunk velük 0-24-ben. A közösség és a mentorok figyelik őket, nem lehet elbújni. Valahogy ki fog jönni az egyes személyek működése és ezáltal nagyon hatékony tud lenni a terápia, ha igazán belerakja magát valaki.  Összefüggések vannak, de maga a ház önellátó és nekünk abban van a feladatunk, hogy ezt koordináljuk, korrigáljuk, ha vannak kilengések. Alapvetően magukra főznek, magukra takarítanak, ellátják a felelősségterületeiket. Nálunk nincs takarító személyzet, mert azt megcsinálják munkaterápián. A mi feladatunk a csoportok tartása, felügyelete és a személyes mentori beszélgetések.

Ez a munkaterápia számomra nagyon második világháborús hangulatot idéz meg. Mit jelent ez pontosan?

Ez azt jelenti, hogy a délelőtti szakaszban nem a lelki munkával foglalkoznak, hanem a fizikaival. Nagyon sokan olyan körülmények közül jönnek, hogy nem vállaltak felelősséget. Az, hogy mindenkinek van valamilyen felelőssége itt a házban, hogy dolgozniuk kell, az ad egy tartást. Ők eléggé szétesett életvitelt folytattak a rehab előtt, ezt szeretnénk kizárni. Ehhez hozzátartozik minden: reggel be kell ágyazni, van szobafelelős, aki végigmegy és ezt ellenőrzi. Mindenkinek rendben kell megjelenni reggel, a reggeli találkozó után elkezdődik a munka. Mindenkinek ki van osztva, amit meg kell csinálnia és az a lényeg, hogy ez ad egy ritmust. Ezt akár kint is tudja folytatni, ami szükséges a normál életvitelhez.

A munkaterápia koronája az a konyhás hét, amikor az egész közösségre nekik kell főzniük. Ez hajnaltól késő estig tart. Nyilván a csoportokon részt kell venniük. Van egy ilyen mondás nálunk: „ha azt hiszed, jó a terápiád, menj be egy hét konyházásra…” Sok stresszhelyzet van, kiderül, ki mennyire bírja a folyamatos és sok munkát és az is kiderül, hogy az ember mennyire van rendben lelkileg is.

Ha jól értem ennek a terápiás hozadéka az, hogy egy masszív struktúrát ad. Minden szigorúan ki van jelölve és ez olyan sokáig áll fenn, hogy internalizálódhat és van mire építkezni a társadalomba való visszaintegrálódásnál.

Ez az egyik oldal. Másrészről pedig nagyon összemosódik a függő a droghasználat életvitelével. Nem csak a napi ritmusban, hanem kapcsolati szinten is. Kell az az egy év, hogy ez kikopjon. A régi közösség is, a régi életvitel is, és hogy nulláról építhesse újra az életét és úgy kezdhesse el, hogy ő rakja onnantól össze.

Te mit gondolsz, mi az oka a drogfogyasztásnak? Miért kezd el valaki drogozni?

Ez megint egy nagyon összetett kérdés. Az okok megfejtése egy nagyon egyéni sztori és sokszor hónapokig nem is derül ki, hogy mi van a háttérben. Az apa hiány nagyon sokszor megjelenik, ez egy általános jelenség vagy a szülői figyelemhiány is. Ezért például 12-13 éves kor körül elkezd kipróbálni dolgokat a kortársakkal és egyre inkább belekerül. De nem csak a különböző szerek általi egyre nagyobb bevonódás jöhet szóba, hanem az is gyakori, hogy az időbeli felhasználás kezd eltolódni. Úgy értem, hogy először mondjuk csak hétvégén, aztán becsúszik a hétfő is és a végén a józan és kábult napok aránya teljesen megfordul, vagy a józan állapot ki is marad. Így szép lassan kikopnak mellőlük azok a személyek, akik a normális életvitelt képviselik. Ennek a másik oldala, hogy nyilván nem akarsz együtt lenni egy olyan személlyel, aki teljesen beszámíthatatlan és folyamatosan be van állva. Az azoknak szimpatikus, akik hasonlóan működnek. Így aztán szép lassan beszippantja az a szubkultúra, az a közösség. Majd 10 év múlva, amikor már teljesen padlón van, kiköpi a rendszer. Ha szerencséje van marad olyan családi kapcsolata, ami segíthet neki, és benyomják rehabra. Jobb esetben neki is megjön az esze és ő maga elégeli meg az utcán fetrengve azt, ahogy él, és önként bemegy.

Mi történik azzal, aki nem fordul segítségért?

Azt gondolom, hogy ennek a rétegnek eléggé a krémjével dolgozunk. Tehát a rehab az nagyrészt arról szól, hogy van remény, van fejlődési lehetőség. Nagy a lemorzsolódás, de mindig van olyan, aki elvégzi a terápiát. Viszont nagyon sokan vannak, akik nem is jutnak el hozzánk és itt jön be, hogy ez már nem csak addiktológiai kérdés, hanem társadalmi is. Főleg a keleti országrészekben, ahol már nagyot tarolt a designer használat. Ott a reménytelenségre drogoznak és szerintem hírből sem tudják, hogy van rehabilitációs intézmény vagy van prevenció. Biztos vagyok benne, hogy jó részével nem találkozunk azoknak, akik drogot használnak.

Tehát azoknak is nagy szüksége van segítségre, akik bekerülnek hozzátok, de talán azoknak lenne még nagyobb szüksége rá, akik nem jutnak el hozzátok?

Mondhatjuk így is. És akkor itt aláhúznám a prevenció szerepét, ami nagyon fontos lenne. Mi azokkal tudunk dolgozni, akik már olyan szintre eljutottak, hogy a teljes újrakezdés kell nekik. De a megelőzés talán még fontosabb, hogy el se jussanak idáig az emberek. Itt ismét hozzátenném, hogy ez társadalmi kérdés is, mert a prevencióhoz hozzátartozik az is, hogy a világ végén lévő zsákfaluban designerező arcnak reményt kell adni, nem pedig azt mondani, hogy „ne drogozzál, mer’ rossz lesz”. Neki talán már az az egyetlen dolog, ami ad valami örömöt az életében.

Mit gondolsz, mi az, ami reményt adhat?

Azt tudom elmondani, hogy nálunk, a rehabon mi ad reményt. Sokan vannak ott, akik nem tudják, hogy mi mást is csinálhatnak a drogozáson kívül. Úgy jönnek be, hogy az az identitásuk része, hogy drogos vagyok, hogy ez jó dolog. Szépen lassan ahogy ott vannak kezdik megtalálni a saját hangjukat. Egyrészt felépítik azt a narratívát, hogy hogyan jutottak el odáig, mik voltak a kiváltó okok. Ezután jön a nagy kérdés, hogy rendben, hogy ez volt, de mit is kéne magammal kezdenem? Szerintem, ami reményt adhat, hogy lehetőséget biztosítunk arra, hogy megtalálják, mit is akarnak kezdeni az életükkel. Alap kérdés szerintem, hogy oké, hogy nem drogozom, de mi mást csinálhatnék? Itt kapcsolódik be a suli vagy az a szakma, amit egyszer elkezdtem, de félbe hagytam, vagy többen segítők lesznek ,vagy sportolók, bármi.

Ha jól értem, ebben tud segíteni az a struktúra, amelyet akár a munkaterápián vagy az egész intézmény működésén keresztül meg tudnak kapni.

Igen, ami gyógyító erővel bír, az maga a struktúra, a rendszer. Próbáljuk úgy színesíteni, meg afelé tolni őket, hogy kipróbáljanak új dolgokat, ami a józanságukat erősíti. Normál időkben van kimenőnk bizonyos feltételek mellett. Azokat előre meg kell tervezni, hogy mivel fogják eltölteni. Például ügyintézés, rekreáció, spirituális téma, családlátogatás stb. Tehát hogy próbálja úgy tölteni az idejét, hogy valami megfogja, legyen benne rendszer. Ez egyébként annak is a gyakorlása, hogy hogyan lehet józanul kint mozogni az életben. Van utógondozásunk is, valamint támogatott lakhatás, amik azt segítik elő, hogy kikerülés után se engedjük el a kezüket azonnal. Célunk hogy az a közeg, amiben gyógyulni tudtak minél tovább megmaradjon, segítse a visszaintegrálódást.

Mit gondolsz, mit lehet azoknak üzenni, akik kint vannak és még nem jutottak segítséghez?

Azt, hogy nem gáz segítséget kérni és beismerni, hogy van, amit már nem tudunk saját erőből kezelni. Az is egy gyakori történet, hogy valaki megpróbál egyedül leállni és egy darabig működik, aztán visszaesik. Ha már azt érzi az ember, hogy ez nem fog egyedül menni, mert túlmutat azon a szinten, akkor kérjen akár családi segítséget, vagy egyből forduljon szaksegítséghez. Ez azért is nehéz, mert van egy mélypont, amit el kell érni. Ez mindenkinél változik, mikor jön el, de ha már érzi, hogy ez eljött, akkor tudjon segítséget kérni. Sokkal magasztosabbat szerettem volna mondani, de az a helyzet, hogy más nem jut eszembe.

Ez vált a kedvenc kérdésemmé és nagyon örülök, hogy ezt mondtad. Ezt a kérdést mindenkinek feltettem, akivel készült interjú, mind más háttérrel rendelkeztek. És szerintem az a legmagasztosabb, legerősebb üzenet, hogy mind ugyanezt válaszoltátok. Köszönöm a beszélgetést.

További elemzéseink, amelyek érdekelhetik

2020.10.21
6 perc olvasási idő
Dizájner drogok használatának szankcionálása Magyarországon
Az elúlt tíz év büntetőjogi reakciói
2020.10.21
3 perc olvasási idő
Kérsz egy slukkot? – ez vár rád, ha drogot találnak nálad!
A kábítószer használat szankcionálása 
2020.10.17
8 perc olvasási idő
Hogyan érhetjük el a megváltozott tudati állapotot szermentesen?
A megváltozott tudati állapotok jelenségvilága végtelenül gazdag, érdemes megismerni, azonban fontos tisztában lennünk vele, hogy ez szerhasználat nélkül is elérhető!