A drogprevenció társadalmi szinten kiemelt fontosságú feladat, amelynek megvalósításához nem
elegendő csak az oktatási intézmények, egészségügyi szolgáltatók vagy civil szervezetek aktivitása – a
helyi önkormányzatoknak is kiemelkedő szerepük van. A városvezetés saját erőforrásait, hálózatait,
szabályozási eszközeit és társadalomszervező képességét kihasználva jelentős hatást gyakorolhat a
drogprevenciós törekvésekre.

Pár napja zajlott egy beszélgetés az Otthon Budapesten című műsorban. A házigazda Szentkirályi
Alexandra volt és feltette nekem a kérdést, hogyha a zéró tolerancia után, a prevenció megerősítése
a második és nagyon szükséges lépés, akkor jogosan merül fel, hogy mit tehet az országos,
kormányzati feladatok mellett egy város a jó ügy érdekében. Jelen esetben Budapest, úgyis mint
elvben az ország leggazdagabb települése. Ott pár mondatban tudtam reagálni, most egy kicsit
részletesebben fejtem ki a gondolataimat.

Az első lépés egy pontos helyzetelemzés és adatgyűjtés. Egy önkormányzatnak tisztában kell lennie
azzal, hogy a város mely területein, mely korosztályokban, milyen típusú szerek fogyasztása
jelentkezik problémaként. Ehhez édes kevés az a „felmérés”, amit az előző ciklus fővárosi vezetése
(nem mellesleg ugyanennek a főpolgármesternek a vezetésével), a fővárosi drogpárti stratégia
elkészítése előtt végzett. Akkor 8 (!) embert kérdeztek meg. Egy tisztességes felmérésnél nemcsak a
szigorúan vett drogszakmai szereplőket, de minden érintett társterületet, pedagógusokat,
védőnőket, rendőröket, és a lakosság képviselőit is be kell vonni. Pont úgy, ahogy annak idején ezt
országosan a Nemzeti Drogellenes Stratégia megalkotása előtt tettük. Ebben a munkában az Főváros
saját hatáskörben el tudja végezni az adatgyűjtést, meg tudja rendelni a felméréseket (ifjúságkutatás,
lakossági kérdőívek, iskolai szűrések). Rendszerezni tudja az epidemiológiai adatokat (kórházi,
rendőrségi, szociális ellátórendszeri statisztikák integrálása). El tudja készíteni a kockázati térképeket
(a városrészek szociális állapotának, fiatalok szabadidős lehetőségeinek és veszélyeztetettségének
vizsgálata).

Mint fentebb már említettem, az ezután következő lépés, a stratégiai tervezés illetve a prevenciós
koncepció kidolgozása nem lehet kampányszerű. Hosszútávú, fenntartható stratégia szükséges,
amely világosan kijelöli a célokat, célcsoportokat, módszereket és a felelősöket. Az is világos, hogy
ezek a célok és irányok nem térhetnek el az országos céloktól és irányoktól, azaz a konzervatív
drogpolitikát kell képviselniük. Ezért a kidolgozás során, a stratégiát az adott közösségre szabva,
szakértők és az érintett összes társadalmi csoport bevonásával kell eljárni. A stratégiához pedig
konkrét, mérhető, valós célokat és intézkedéseket kell kapcsolni, határidő, felelős és forrásigény
meghatározásával.

Amit még egy város, jelen esetben a Főváros megtehet, az a közösségi terek és értelmes szabadidős
alternatívák biztosítása. A drogproblémák gyakran abból fakadnak, hogy a fiatalok számára nincsenek
elérhető, elfogadó, értékes szabadidős lehetőségek. Mik lehetnek ezek?

• Ifjúsági klubok, közösségi házak működtetése: biztonságos, felnőttmentori felügyelettel
  ellátott terek.
• Sport- és kulturális események szervezése, amely vonzó alternatívát kínál a droghasználattal
  szemben.
•  Szociális cirkusz, zene, művészet – olyan programok támogatása, amelyek kreatív
  önkifejezést biztosítanak.

A problémás drogfogyasztás gyakran már gyermekkorban elinduló lelki vagy családi nehézségek
következménye. Egy városi vezetésnek célja kell legyen a korai észlelés és a támogató rendszerek
megerősítése. Ezen belül a családsegítő szolgálatok megerősítése, szűrőprogramok támogatása
(pszichológiai szűrések óvodákban, iskolákban), vagy a közösségi pszichológiai szolgáltatások
elérhetővé tétele lakossági szinten. Nem minden közösség érintett egyformán. Bizonyos társadalmi
csoportok – pl. mélyszegénységben élők, hajléktalanok, roma közösségek – nagyobb kockázatnak
vannak kitéve. Ilyenek nemcsak a hátrányos helyzetű vidéki térségekben, de a nagyvárosokban, így
Budapesten is kialakulhatnak. Őket célzott önkormányzati beavatkozásokkal lehet segíteni, mint pl. a
helyi integrációs programok: iskolai felzárkóztató, lakhatási, szociális szolgáltatások együttes
biztosítása, a fókuszált terepmunka: utcai szociális munkások, közösségi mediátorok alkalmazása,
vagy a helyi mentorhálózat kiépítése: hiteles, helyben ismert személyek bevonásával.

Végezetül szeretném ismét felhívni a figyelmet az ún. „izlandi modellre”, amiről már mi is
készítettünk elemzést. A lényege röviden a következő: A modell a fiatalok életmódját és környezetét
változtatja meg, nem pedig kizárólag a drogfogyasztásra koncentrál. Célja, hogy megerősítse a
védőfaktorokat és csökkentse a kockázati tényezőket. A modell aktívan bevonja a szülőket:
rendszeres szülői találkozókat tartanak, kommunikációs tréningekkel, és a tudatos nevelési elvek
terjesztésével segítik a családi védőfaktort. A fiatalokat ingyenes vagy támogatott sport, művészeti és
kulturális tevékenységekbe vonják be. Az izlandi modell átültetésének legnagyobb hátránya, hogy
míg egy 300 ezres közösségnél ez tervezhető ráfordítást jelent, addig egy tízmilliós ország esetében
ezt már nem biztos, hogy tudja vállalni egy Kormányzat. Azonban a modell városi, akár fővárosi
szinten valószínűleg sikerrel adaptálható.

Összegzésképpen megállapítható, hogy ha a helyi vezetés elkötelezett, átlátható és mindenekelőtt
drogellenes stratégiát alkot, ahhoz megfelelő erőforrásokat biztosít, és valódi, széleskörű
partnerséget épít, akkor hatékonyan hozzájárulhat egy egészségesebb, biztonságosabb és
tudatosabb közösség kialakításához – amely képes megelőzni, kezelni és visszaszorítani a kábítószer-
használatot.