Mi köze van vajon az ementáli sajt szülőhazájának, Emmentalnak, valamint a gabonának az LSD-hez? Mi történik akkor, ha a hatalom győz, és emberéleteket figyelmen kívül hagyva kinyílik Pandora szelencéje? Egész pontosan hol ér véget egy gyógyszer élete, és válik fegyverré majd kábítószerré? Norman Ohler a Pszichedelikus szerek: kábítószer, gyógyszer vagy fegyver – Kemény anyag című könyvében sem hagyja az olvasót olyan érdekességek hiányában, amelyekért más esetben legalább olyan alapos kutatómunkát kellene végezni, amilyet Ohler tett. És persze mindig születik megoldás és válasz, még ha mindennél fájóbb is.
Legújabb művében az író tovább szövi előző regényének, a Totális kábulat: Drogok a Harmadik Birodalomban fonalát. Rögtön az első oldalon 1946. április 8-án találjuk magunkat, amikoris Arthur J. Giuliani, az FBN ügynöke végeláthatatlan küzdelembe kezdve megpróbálja a romokban heverő Berlin utcáin megfékezni a minden eddiginél jobban hömpölygő feketekereskedelmet, főleg a kábítószer-kereskedelmet, ami soha nem látott mérteket öltött. S bár napról napra egyre reményvesztettebb lesz, amerikai főnöke, Harry J. Anslingert annál jobban feltüzelik a németországi jelentések, hiszen ekkor már a droggal kapcsolatos ellentétek kettéválasztották Keletet és Nyugatot, és úgy tűnik a jelentésekből, hogy mindezek mellett még egy harmadik szer is felütötte a fejét, amit még nehezebb kézben tartani, mint a már jól ismert, az orvosok által kontroll alatt tartott opiátokat és az amfetaminokat. Megjelennek Berlin romjai alatt az ugyanis az úgynevezett pszichedelikus szerek, kiemelt helyen az LSD és a varázsgomba.
És ekkor megindul az a történelmi utazás, ami végül túlmutat Anslingeréken, és meg sem áll napjainkig. 1913-ban kezdődik minden. Richard Willstatter berlini laboratóriumában járunk, ahol a növényi alapú festékanyagok néha unalmas világában telnek Arthur Stoll asszisztens mindennapjai. Bár a gyógyszeripar dübörög a szintetikus vegyszerek tárházának köszönhetően, Stoll mégis inkább a természetes anyagok kutatása felé hajlik, olyannyira, hogy 1917-ben faképnél hagyja professzorát, és meg sem áll a Sandoz cég új gyógyszerrészlegéig, ahol bár egy eléggé alap eszközökkel ellátott laboratóriumot kap, de végre azzal a növénnyel foglalkozhat, amelyet nemrég fedezett fel magának, az anyarozzsal. Ezzel a történelmi pillanattal pedig elindul az olvasó éveket, évtizedeket és országokat átívelő utazása laborokon, kísérleti lakásokon, politikai elit körökön át a hippi mozgalom mindennapjaiba, és ebben az utazásban az 1965-ös Alapjogi Charta megszületése sem állítja meg, ami pedig olyan elképesztő féket húzott az akkorra már szinte szabályozhatatlannak tűnő kábítószer használat száguldásában, hogy a jogi passzusok a mai napig meghatározó részét képezik a nakrotikum tartalmú gyógyszerekkel való, embereken végrehajtott kísérleteknek.
Norman Ohler olyan mélységű kutatómunkát végzett a legújabb könyvének megjelenése előtt, hogy sok esetben nem csak év-hónap-nap, hanem óra-perc pontosan megélheti az olvasó a történéseket. Ennek a tűpontos kutatásnak az eredményeként ott állhatunk például 1970. december 21-én 12 óra 30 perckor Nixonnal és Elvis Presley-vel az Ovális irodában való, több mint bizarr találkozásukkor, és mondatról mondatra kísérhetjük végig az eseményeket. De ez csak egy példa a számtalan közül, amelyek már-már testközelbe hozzák a világ legveszélyesebb kábítószerének, az LSD-nek a születését, gyógyszerből fegyverré, majd kábítószerré való átváltozását, aminek a folyamatában sokszor a leghatározottabb véleménnyel rendelkező olvasó is elbizonytalanodik a megítélésben. Mert bár maga az író is szinte minden egyes mondatában sejteti, hogy ezeket az életre leginkább veszélyes szereket szigorú orvosi felügyelet mellett, a lehető legkisebb mértékben, csakis gyógyászati célra szabad használni, azért az LSD vagy a varázsgomba használatakor részletesen leírt extázis-élmény gondolatától nehéz szabadulni. De a könyv utolsó fejezétben az író mindenkit visszaránt a fájó valóságba.
(Nyitókép: Libri)
