A zéró tolerancia a drogpolitikában gyakran kizárólag rendészeti, büntetőjogi eszközként jelenik meg, miközben a hazai szakpolitikai anyagok és empirikus kutatások ennél összetettebb képet rajzolnak. A rendészeti fellépés és az addiktológiai megközelítés nem egymást kizáró válaszok a kábítószer-problémára, hanem eltérő szinteken működő, egymást kiegészítő beavatkozási logikák. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogyan értelmezhető a zéró tolerancia olyan szakpolitikai keretben, amelyben a jogi szigor és az addikciók tudományos megértése egyszerre van jelen, a Nemzeti Drogellenes Stratégia 2013–2020 előzményeire és egy átfogó hazai rendészeti–addiktológiai kutatás eredményeire támaszkodva.

Egy hazai empirikus kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy a rendészeti szervek és a szerhasználattal érintett személyek találkozása nem esetleges, hanem az intézményi működésből fakadó jelenség. A pszichoaktív szerek fogyasztása a klasszikus devianciaértelmezések szerint normaszegő magatartásként jelenik meg, ezért a szerhasználók nagyobb valószínűséggel kerülnek kapcsolatba rendészeti szervekkel. A kutatás megfogalmazása szerint: „A rendészeti igazgatás intézményei a társadalom negatív kontrollmechanizmusának részeként széles felületen érintkeznek a devianciák világával.” (13. oldal) Ez a megállapítás fontos kiindulópont, mert jelzi, hogy a rendészet nem választhatja meg, hogy találkozik-e a szerhasználat problémájával. A kérdés ezért sokkal inkább az, hogy milyen eszközrendszerrel és milyen szemléletben lehet reagálni szakpolitikai eszközökkel erre a jelenségre.

A drogokkal kapcsolatos szigor a magyar szabályozásban intenzívebb a kínálati oldallal szemben. A Nemzeti Drogellenes Stratégia 2013–2020 egyértelműen rögzíti, hogy a kábítószer-termelés és -kereskedelem visszaszorítása a jogszabályok által régóta megkövetelt alapelv, és a büntetőjogi felelősség alól semmilyen körülmény – így függőség sem – mentesíthet. A stratégia szerint: „A kábítószer-kínálat visszaszorítása […] a zéró tolerancia elvén alapul, és tevékenységét a kábítószer-kereskedőkre és termelőkre összpontosítja.” (57. oldal) Ez a megközelítés világosan elválasztja a bűnözés elleni fellépést az egészségügyi és szociális beavatkozásoktól. A zéró tolerancia ebben az értelemben ezért nem az addikció értelmezésére, hanem a jogállami rend fenntartására irányul.

A vizsgált kutatás egyik központi megállapítása, hogy a pszichoaktív szerek használata nem egyszerűen egyéni döntés, hanem több tényező együttes hatásának eredménye. A szerhasználat mögött biológiai, pszichológiai, társadalmi és kulturális tényezők állnak, amelyek különböző kombinációban jelennek meg az egyes egyéneknél. A kutatás ezt így foglalja össze: „A pszichoaktív szerek kipróbálása és használata multifaktoriális jelenség, amelynek hátterében különböző egyéni, valamint makro- és mikrokörnyezeti oksági tényezők húzódnak meg.” (90. oldal) Ez a megállapítás nem relativizálja a tiltás szükségességét, hanem kijelöli annak határait. A rendészeti eszközök alkalmasak a jogsértések kezelésére és a kínálat visszaszorítására, de nem képesek önmagukban kezelni a szerhasználat mögötti okokat.

A zéró tolerancia gyakorlati alkalmazása ezért nem egysíkú. A jogrendszer differenciál a kereskedelmi jellegű magatartás és a saját használatra történő fogyasztás között. A csekély mennyiség jogi kategóriája és az elterelés intézménye lehetővé teszi ezért, hogy a fogyasztó ne automatikusan büntetőjogi alanyként, hanem potenciálisan ellátásra szoruló személyként jelenjen meg az állami rendszerben. Ez a megoldás jól illeszkedik ahhoz a kutatási hipotézishez, miszerint a szerhasználat mögötti okok kezelése nem rendészeti, hanem egészségügyi és szociális feladat.

A kutatás külön kitér arra, hogy a rendészet szerepe nem merül ki a represszív fellépésben. A rendőrök mindennapi munkájuk során olyan élethelyzetekkel találkoznak, amelyek lehetőséget adnak korai felismerésre, irányításra és megelőzésre is. A rendészeti jelenlét így – megfelelő képzés és szemlélet mellett – keresletcsökkentő hatással is bírhat. Ez a megközelítés összhangban áll a 2013–2020-as stratégia célkitűzéseivel, amelyek a szermentes életmodell és az egészséget közvetítő közösségi szemlélet erősítését hangsúlyozták.

A rendészeti logika és az addiktológiai megközelítés együttélése nem ellentmondás, hanem szerepmegosztás alapú. A zéró tolerancia a jogi és társadalmi határok egyértelmű kijelölését szolgálja a kábítószer-bűnözéssel szemben, miközben az addiktológiai szemlélet segít megérteni és kezelni a szerhasználat mögötti folyamatokat. A vizsgált kutatás eredményei alapján a hatékony drogpolitika nem egyetlen eszközben gondolkodik, hanem összehangolt intézményi válaszokat alkalmaz. Éppen ezért a zéró tolerancia nem az egészségügyi megközelítés ellenpontja, hanem annak keretrendszere.

Források:

Nemzeti Drogellenes Stratégia 2016-2020

Erdős Ákos (2022): Az addikciók és rendészet közös dimenziói:

a magyar rendőrtisztképzés nappali munkarendű hallgatóinak

pszichoaktív szerhasználata. PhD értekezés