Magyarországon az elmúlt években egyértelműen megerősödtek azok az intézményi és közösségi
alapok, amelyek a szenvedélybetegek hosszú távú felépülését támogatják. Bár a nemzetközi
trendekhez képest még formálódóban van a hazai rendszer, mindazonáltal mára kirajzolódott egy
olyan elkötelezett, sokszínű és szakmailag felkészült intézményi hálózat, amely biztonságos és
emberközeli kereteket nyújt a rehabilitációhoz.

A KSH adatai szerint éves szinten közel 8000 ember részesül kábítószer-fogyasztás okozta mentális és
viselkedészavar miatt egészségügyi ellátásban hazánkban. Hosszú távon csökkenés figyelhető meg az
elmúlt évek adataihoz képest.

Jelenleg közel 15 hosszú távú bentlakásos rehabilitációs otthon működik az ország különböző
pontjain. Ez nagyjából 300-350 férőhelyet jelent, ahol 6-18 hónapos rehabilitációs programokat
kínálnak. Az intézmények többsége civil és egyházi fenntartásban fogadják a felépülni vágyókat. Ezek
közül több, például a ráckeresztúri, a zsibriki vagy a komlói intézmény már évtizedes múlttal
rendelkezik, és nemcsak terápiás programokat kínál, hanem egy-egy közösség lelki és társadalmi
integrációs tere is. Különösen kiemelendő, hogy több helyszínen kiskorúak számára is elérhetőek
férőhelyek, ami nagy előrelépés a prevenció és a korai beavatkozás szempontjából.

A nappali ellátás is egyre több helyen elérhető. Országszerte közel 70 ilyen szolgáltatás működik, ahol
a kliensek strukturált terápiás napirend szerint, de otthon alvás mellett vehetnek részt
rehabilitációban. Ezek a szolgáltatások lehetővé teszik a fokozatos visszailleszkedést a társadalomba,
és nagy szerepük van abban, hogy a terápiát követő időszakban is megmaradjon a stabilitás.

A drogpolitikában és a szakmai közgondolkodásban is egyre nagyobb teret kap a felépülésorientált
megközelítés, amely nem csupán a szerhasználat megszüntetésére fókuszál, hanem a teljes
életminőség javítására. A munkavállalás, tanulás, kapcsolatok és önazonosság helyreállítása is részei
ennek a folyamatnak. Egyre több helyen válik természetessé a felépülők bevonása mint segítők,
„sorstársi mentorok”, akik tapasztalatukkal hiteles támaszt tudnak nyújtani másoknak. Mindezek az
eredmények bizakodásra adnak okot.

Az elmúlt években létrejött és stabilizálódott intézmények olyan szilárd alapot képeznek, amelyre a
jövőben biztonsággal lehet tovább építkezni.

A közeljövőben érdemes lenne az alábbi területekre fókuszálni:

• Területi egyenlőtlenségek csökkentése: kisebb városokba, megyeszékhelyekre is szükség van
elérhető rehabilitációs lehetőségekre, hogy ne csak Budapest és néhány nagyobb központ kínáljon
megoldást elszórtan az országban.

• Gyermek- és ifjúsági ellátások fejlesztése: a serdülők számára fenntartott férőhelyek számának
növelése, a családi bevonás erősítése kulcsfontosságú a korai kezelés sikerességében.

• Utógondozás és reintegráció: a sikeres rehabilitációt követő visszailleszkedési programok
megerősítése (munkaerőpiac, lakhatás, kapcsolati háló).

• Képzett szakemberek támogatása: a segítő szakmákban dolgozók megbecsülése, továbbképzése,
valamint a kiégés megelőzése stratégiai fontosságú.

• Partnerség a civilekkel: az állami és civil szektor közötti hosszú távú, kiszámítható együttműködés
és finanszírozás megalapozása.

A magyar drogrehabilitációs rendszer ma már nem a hiányokról, hanem a lehetőségekről és a bővülő
tapasztalatról szól. A cél nem más, mint hogy minden érintett számára elérhetővé váljon az esély a
felépülésre, földrajzi elhelyezkedéstől, életkortól vagy épp a múltbéli kudarcoktól függetlenül. A
rendszert nem újra kell építeni, hanem tovább kell erősíteni, szövetségekkel, szakértelemmel, és a
remény iránti közös felelősséggel.

Forrás:
madrisz.hu/tagszervezetek
https://www.issup.net/knowledge-share/country-profiles/hungary
https://dataunodc.un.org/dp-drug-use-prevalence
https://www.ksh.hu/stadat_files/ege/hu/ege0086.html